– Közeleg a Pokol Kapuja – mormolta a kislány mellett fekvő fogoly. – És a folyó szelleme bosszút áll.

     Zina előrenézett. Nem sokkal előttük a folyam két hatalmas szikla közé kényszerült, ahol olyan keskeny a meder, hogy csak eszeveszett száguldással tud áttörni a víz.

     – Közel a bosszú – duruzsolta mély hangján a férfi, mire a többi fogoly is átvette: – Közeleg a bosszú – kántálták kórusban.

     Aztán énekelni kezdtek. Mély, fájdalmas, vészjósló dallam szállt fel ajkukról. Zina hallotta, hogy a többi csónakban is felhangzik az ének. Minden megkötözött fogoly együtt énekelte a halál dalát, és várta, hogy vége legyen a rémálomnak.

     – Én nem akarok meghalni! – sikította Zina.

     Ismét elrugaszkodott, hogy átvesse magát a csónak oldalfalán, de a turbános megint elkapta az egyik kezével, miközben másikban az evezőt szorongatva küzdött a mind hevesebb áradattal. A rabszolga-kereskedők ladikjai megállíthatatlanul száguldottak a zúgó felé, ahol hamarosan porrá törnek a gyenge tákolmányok. Víz fröccsent az arcukba, a hullámok átcsaptak a csónakok felett. Zina tudta, hogy a Pokol Kapuját nem lehet túlélni. Nincs az a vízi jármű, amellyel át lehetne kelni rajta. Hamarosan mindannyian nekivágódnak a kemény köveknek, és a ladikokkal együtt csontjaik is ezer darabra törnek. Beleharapott a szakállas férfi kezébe, vér öntötte el a száját. Az idegen felordított, elrántotta megsebzett kezét, Zina pedig beugrott a folyóba.

(...)

     Másnap már hajnalban nekivágtak az erdőnek. Volt valami megmagyarázhatatlan, vad szépsége a természetnek, ami lenyűgözte őket. Az apró kúszónövények, széles, nagy levelű pálmák és vastag, szürkészöld liánindákkal benőtt, hatalmas fatörzsek között vezető ösvény tetején úgy záródtak össze a lombok, mintha alagútban haladnának. Fejük fölött kolobusz majmok rikácsoltak a levelek sűrűjében, miközben ágról ágra lendülve követték őket. Szövőmadarak énekeltek mindenfelé, kúp alakú fészkeikből fejjel lefelé függeszkedve, sokszólamú csivitelésük betöltötte az erdőt. Ezernyi színben pompázó lepkék sokasága röpködött a virágaik súlya alatt roskadozó frangepániák fölött, tarka papagájok füttyögtek az olajpálmák ágain, olykor felhangzott egy orrszarvú madár öblös kurjantása, s mindennek milliónyi rovar zsongása adott zenei aláfestést. A természet eme koncertjének ezernyi dallamától szinte zsongott a fülük, ám Mandla a hangorgián át is figyelmes lett valami oda nem illő, mély taktusra. Hirtelen megállt.

     – Mi a baj, Mandla? – lépett mellé Darwin.

     – Halljátok?

     – Mit?

Darwin és Melody fülelt, de csak a dzsungel szokásos zsivaját érzékelték.

     – Dob – mondta Mandla.

     Mindannyian tudták, ez csak egyvalamit jelenthet.

     – Ha emberek laknak errefelé, talán tudhatnak valamit az apámról – töprengett Darwin. – Viszont lehet, hogy ellenségesek lesznek velünk, és nem tudjuk, hányan vannak.

     – Talán jobb lenne, ha továbbmennénk, és nem mutatkoznánk… – kezdte Melody, mire Mandla közbevágott:

     – Már figyelnek minket.

     Melody megdermedve nézett körül, de a mindent beborító, sűrű, zöld növényzeten kívül semmit sem látott.

(...)

     – Sinemba! – kiáltott be az őr a zárt ajtón. – Hír érkezett számodra.

     Motoszkálást hallott odabentről, aztán kinyílt az ajtó. Az őr elfordította tekintetét, mert hiába szolgálta két esztendeje az ifjú királynőt – amióta a bakubák vezére lett–, még mindig nem tudta megszokni sugárzó szépségét, és azt az átható tekintetet, amivel mintha belelátott volna az ember lelkébe. Az őr a kijárathoz lépett, félrehúzta a leopárdbőrt az ajtónyílás elől. Sinemba kilépett a napfénybe. Bársonyos, sötétbarna bőre, hollófekete, csillogó haja, izmos, mégis kecses alakja, gyönyörű arca, de főként ragyogó, mélyarany színű szeme megigézte az ajtó előtt álló embereket. Férfiak, nők és gyerekek szaladtak össze a város minden utcájából, hogy hallhassák a hírt, amelyet a beszélő dobok hoztak a szél hátán.

     – Beszélj, Jongo – nézett a királynő a dobosra.

     – Sinemba, népünk királynője! A beszélő dobok elhozták neked a hírt, amire oly’ régóta vársz – kezdte a dobos ünnepélyes hangon. – Idegenek érkeztek, messzi földről, a mi világunk határain túlról.

     – Folytasd! – parancsolta Sinemba.

     – Két férfi és egy nő. De ez még nem minden… – Jongo ismét hatásszünetet tartott, kiélvezte a figyelmet, amit az őt körülvevő tömegtől és a királynőtől kapott.

     – Talán le kellene vágnom az egyik lábadat, hogy járásod is olyan lassú legyen, mint a beszéded – nézett a dobos szemébe Sinemba.

     Jongo úgy vélte, a királynő csupán tréfál, mégis megijedt szavaitól, ezért inkább gyorsan – ezúttal megszakítás nélkül – folytatta a híradást:

     – Egy mongúz, egy sólyom és egy leopárd védelmezi az idegeneket, a vadászok, akik látták őket, így mesélték. Talán varázslók ők is, mint te magad, fényességes Sinemba, Napnak gyermeke.

     – Hol vannak most? – kérdezte Sinemba.

     – Tíz napi járóföldre innen, vagy talán kicsivel kevesebb. És erre tartanak.

     A lány arca kifejezéstelen maradt, de tekintete a semmibe révedt. Síri csend ült a térre, mindenki némán várta a királynő válaszát.

     – Jöjjenek csak az idegenek – szólalt meg végül. – Várni fogom őket. Én vagyok a végzetük, s útjuk itt fog befejeződni, midőn holtan hevernek lábaim előtt.

     – Miféle emberek ezek a törpék?... Már ha emberek egyáltalán.

     – Kisebbek és ravaszabbak nálunk – felelte Bobbo. – Egy felnőtt törpe akkora, mint mifelénk a gyerekek, apró kunyhókban élnek az erdőben, parányi nyilakkal vadásznak, vagy kicsiny dárdákkal. Mégis képesek könnyedén elejteni a hatalmas elefántot, retteg tőlük bivaly s leopárd. Ők az erdő legügyesebb vadászai, nyilaikat méregbe mártják, varázslattal hintik, késeik élesek, kezük villámgyors, rafinált módszereik ellensúlyozzák kis termetüket. Jobban ismerik a dzsungelt, mint bárki. Ők már akkor is itt éltek, amikor más törzsek még nem voltak errefelé. Bakubák, bahuanák, musorongók, vagenyák, ngombék, vangulik, bajanzik, batetelák, bohinduk, szunguk, bankutuk, akelák, olembák, bapendék, badzsokok és e hatalmas erdei világ összes népe még sehol sem volt, amikor a törpék már rég itt vadásztak és gyűjtögettek. Szaglásuk, hallásuk, látásuk, akár a ragadozóké. Úgy osonnak a fák között, mint a kísértetek.

     – Szellemek azok, én mondom – szólt közbe egy bakuba férfi.

     – Nem anya szüli őket – bólogatott egy másik. – Korhadt fák üregeiből jönnek világra.

     – A legtöbb törzs, bár sokban különbözünk egymástól, egyetért abban, hogy a törpék valóban szellemek – magyarázta Bobbo. – Ezt alátámasztja az is, ahogyan a törpék minket, rendes növésűeket hívnak: „Igazi emberek” – ezt mondják ránk. Bizonyára azért, mert ők sem tartják magukat teljesen emberi lénynek. Szokatlan népség, annyi bizonyos, és hiába olyan kicsik, senki sem merne soha rájuk támadni vagy ártani nekik.

(...)

     Egész nap nem hallottak egyetlen madáréneket sem, nem ciripeltek bogarak, nem zajongtak körülöttük majmok. Komor némaság borult az erdőre. A fák lombozata olyan sűrű volt, hogy teljesen eltakarta az eget, a burjánzó indákkal benőtt ösvényre szürkületi sötétség borult. Az időérzéküket teljesen elveszítették, miközben nyomasztó hangulat telepedett rájuk. Az út majdhogynem járhatatlan volt, nem taposta ki sem ember, sem állat, maguknak kellett megküzdeniük minden egyes méterért. A balták csattogásán kívül teljes némaság vette körül őket. A csend olyan átható volt, hogy amikor megálltak pihenni, saját szívverésüket is tisztán hallották. A csupa zsivaj erdők után kísértetiesnek hatott ez a halálos nyugalom. Amikor letelepedtek az ősfák tövében, a közeli mocsár forró leheletét érezték bőrükön. A nyirkos, meleg, sűrű levegő fullasztó volt, a végtelen zöld pokol élő, lélegző szörnyetegként karolta át őket. Napokon át haladtak ebben a kegyetlen dzsungelben. Botladoztak a lábuk alatt rejtőzködő gyökerekben, a fejük fölé tornyosuló levelek folyton a bőrüket dörzsölték, ahogy próbáltak utat törni köztük, mindenhonnan zöld növények lógtak az arcukba, amitől alig láttak az orrukig. Melody úgy érezte, megfullad, megfojtja őt az őserdő. Attól félt, szem elől téveszti a többieket, és örökre elveszik ebben a kegyetlen útvesztőben. Darwin megfogta a kezét, így lépkedtek egymás mögött. A forró pára szinte kibírhatatlan volt, Melody kapkodta a levegőt, mégis úgy tűnt, mintha nem jutna oxigén a tüdejébe. Ízületei sajogni kezdtek, végtagjai egyre jobban fájtak, teste ólomsúlyúvá nehezedett. Bőrén piros, viszkető pöttyök jelentek meg, az állandó nedvesség marta a testét, belefolyt a szemébe, csípte, szüntelenül pislognia kellett, látása elhomályosult. Szíve olyan hevesen kalimpált, hogy attól tartott, kiugrik a helyéről. Látta Darwinon, hogy ő is szenved, és még az edzett bakubák is szótlan komorságban botorkáltak a zöld börtön egyre elviselhetetlenebb szorításában.

     – Ez az igazi őserdő – mondta egész halkan Bobbo egyik pihenőjük alkalmával. A templomi csendben suttogása is hangosnak, szentségtörőnek hatott. – Amikor nem látsz semmit, csak a végtelen, rád települő zöldet. Amikor a tolakodó erdő egész lényedet áthatja. Mindenhol ott érzed: magad fölött, magad alatt, magad körül és magadban.

(...)

     Ami a következő másodpercekben történt, azt senki sem tudta felfogni. Zina mindkét keze mozdult, aztán valami megvillant a levegőben, majd Lutete két hangos koppanást hallott közvetlenül a füle mellől. Mire egyáltalán felfogta, hogy Zina előrántott két kést a combjára rögzített tokokból, a hegyes fémek már beleálltak a mögötte álló karókba. A tőrök a feje mellett suhantak el, szinte súrolták két fülét, érezte szelüket, aztán mélyen a kemény fákba vágódtak, az egyikről lesett a rátűzött koponya. A batetela harcosok riadtan kapták maguk elé lándzsáikat, majd mindannyian Zinára szegezték azokat, miközben meglepett hangok törtek fel torkukból. Zina rezzenéstelenül állt, egy pillantásra sem méltatta őket, csak Lutetét nézte, kihívó tekintettel.

(...)

     – Mondd hát, mit tudsz a holt erdőről.

     – A tüzeket kerüljétek el, amennyire tudjátok. Ha épp ott tör fel a földből, ahol lábatok éri, akkor végetek. Talán szerencsétek lesz, talán nem. Mindenesetre mezítláb lehetetlen végigmenni az erdőn, mert a talaj mindenhol perzselően forró – mutatott Bobbo, Kalala és Mandla lábára. – Készítsetek szandált vastag bőrből.

     – Hát a szellemekről mit tudsz?

     – Lamani és hívei lelkének sóhajait hallani fogjátok a fák ágai között. Ők nem ártanak nektek, ne is figyeljetek rájuk. A gonosz szellemek a földhöz lapulnak, láthatatlanok, de ott vannak. Le ne feküdjetek soha, de még csak le se üljetek, amíg el nem éritek a dombot, ahol már nincs annyi szellem. Minél magasabban van a fejetek, annál nehezebben tudják elrabolni lelketeket.

     Kikungulu Kalalára nézett.

     – A fiú túl kicsi. Az ő lelkét könnyen ellopják majd a démonok.

     – Nyakunkba vesszük – mondta Bobbo.

     – Tegyetek úgy, s akkor túlélheti – bólogatott a varázsló, majd folytatta: – Nemcsak a talaj lesz forró, hanem a levegő is. Nincs árnyék, nincs szél, nincs víz, nincs élelem – semmi sincs, csak halál azon a helyen. Vigyetek magatokkal elegendő ételt és italt. A forróság szinte elviselhetetlen lesz, de nem állhattok meg, és nehogy véletlenül leüljetek pihenni! A szellemek megzavarják majd elméteket, szédülni fogtok, lábatok elgyengül. De akkor sem állhattok meg. Amíg ki nem értek a völgyből, fel a domb tetejére, addig mennetek kell, bármi történjék is. Kételkedem benne, hogy sikerülhet, de ha valami csoda folytán túlélitek, az csak úgy lehetséges, ha megfogadjátok szavaimat.

     Az állatok félnek. Éreznek. Tudnak örülni és végtelen bánatot átélni. Legbelül ugyanaz az ősi szándék vezérli őket, mint minden embert: túlélni! Az összes élőlényt ez hajtja, még a növényeket is. Az inda azért kúszik fel a fa törzsén, hogy az éltető napfény felé törjön. A fa ettől szenved, de az inda csak így élhet túl. Ami az egyik élőlénynek a fennmaradást jelenti, az a másiknak a pusztulást. Az erősek és a rátermettek élnek túl. Ez volt mindig a vadon legfőbb törvénye, és ez marad örökre.

(...)

     Állsz egy erdőben. Bármelyik irányba elindulhatsz, és bármikor irányt válthatsz. Nem tudod, melyik irányban mi vár rád, de mindegyikben a végzeted vár. Olyan dolgok, amelyek előre meg vannak írva, már léteznek, elkerülhetetlenek, de felcserélhetők egymással. A te választásod fogja eldönteni, melyik teljesül be. A döntésed viszont nincs előre megírva, az akkor születik meg, amikor meghozod.

(...)

     – Lássátok, bakubák büszke népe, hogy járnak az idegenek, kik dölyfösen lépnek földünkre, mert erősnek hiszik magukat! Nézzétek, hogyan pusztítom el őket! Máglyájuk füstje szálljon messzire, vigye hírét az idegenek földjére, hogy a bakubák szabad és erős népe nem tűri meg gonoszságaikat!

     A tömeg felhördült, száz és száz lándzsa lendült a magasba, a férfiak torkából harci üvöltés tört fel, a nők és a gyerekek visítottak. Az emelvény padlófái lángra kaptak, a tűz félig már eltakarta az oszlophoz kötözött idegeneket.

     – Darwin! Darwin! Úristen! Megégünk! – sikoltozta Melody.

     Darwin tépte, rángatta a kötelet, amivel csuklóit összekötötték, teli torokból üvöltött, erei kidudorodtak az erőlködéstől, ám hiába. Egy elefánt sem tudta volna eltépni azokat az erős fonatokat. A lángok a térdük körül cikáztak, a forróság az arcukba csapott, lábukat égette. Darwin tudta, közel a vég, egy perc sem kell már, hogy a tűz a testükbe marjon.

(...)

     Talán nehezebb ezt elfogadni, mint azt a kényelmes hiedelmet, hogy mindegy, mit teszel, úgyis minden előre el van rendelve. Az igazság azonban az, hogy saját döntéseiden múlik, melyik jövőt választod. A baj csupán annyi, hogy nem láthatod előre döntésed következményeit.