Este Darwin szemére nehezen jött álom, még akkor is éberen bámulta a csillagokat a hevenyészett kunyhó nyitott bejáratán keresztül, amikor Melody már mélyen aludt mellette. Túl sok idő telt el békességben azóta, hogy a vérszomjas bohinduk kis híján lemészárolták őket. Márpedig Darwin Wells életének tizennyolc évében sosem élvezhetett hosszan tartó nyugalmat – sem Angliában, ahol mostohaapja és iskolatársai kegyetlenkedéseit kellett elviselnie, sem az afrikai vadonban megtett több ezer mérföldes vándorlása során. Érezte, tudta, útja végéhez közeledik, de hogy mi vár rá, arról elképzelése sem volt.

(...)

     – Zina, a mi célunk… – kezdte Darwin, de húga közbevágott:

     – Tudom, apánkat jöttünk megkeresni. De ha már erre visz az utunk, bosszuljuk meg, amit ezek a kegyetlen szörnyetegek a népemmel tettek és tesznek most is. El kell vennünk a kedvüket az emberrablástól.

     – Tudom, mit érzel, Zina. Én is elvesztettem mindent, ami fontos volt számomra. Az apámat, az anyámat, az otthonomat – sorolta Darwin. – Utam során kiraboltak, a hajón félholtra vertek, nem maradt semmim, csak a remény, hogy apát megtalálhatom. De hidd el, emberek lemészárlása nem lehet megoldás semmilyen problémára.

     – Probléma?! – kiáltotta dühösen Zina. – Probléma, ha elszakad a szandálom, és mezítláb kell járnom. Probléma, amikor az óriás hangyák a faludon vonulnak át, és felzabálnak mindent, ami az útjukba kerül. Probléma az is, ha elfogy a nyílvessződ, amikor épp egy megvadult bivaly rohan feléd, vagy túlforralod a maniókát, és odaég. De emberek tömegeit elrabolni az otthonukból, láncra verve, éheztetve elcibálni egy idegen országba, ahol állatként dolgoztatják, ütik, rúgják őket, míg ki nem lehelik a lelküket, az nem probléma, Darwin, hanem olyan szörnyűséges gaztett, ami megtorlásért kiált. Aki ilyet tesz, annak kínok közt vergődve, az életéért rimánkodva kell meghalnia! Ha Taborát porig égetjük, lakóit kivégezzük, akkor talán többé nem jönnek az arabok az erdőmbe, nem gyilkolnak és nem visznek el senkit népem fiai közül.

     – Ebben tévedsz, húgom. Ha felgyújtjuk Taborát, azzal csak a zanzibári szultánt haragítjuk magunkra, aki egész sereggel, puskákkal felfegyverzett katonákkal indul a nyomunkba. De ha még nem is lenne így, miért kockáztassuk a saját életünket most, hogy talán csak karnyújtásnyira vagyunk apánktól? Engem nem a bosszú éltet, hanem az, hogy megtaláljam apát, és végre boldogan, békességben élhessünk együtt. Te, Mandla, Melody, apánk és az anyád, mindenki, akit szeretünk, aki fontos nekünk. Mi volna ennél jobb cél?

     – Én nem megyek Angliába, Darwin. Az én otthonom a vadon.

     – Nem is kell. Élhetnénk valamelyik paradicsomi helyen a sok közül, amin végigvonultunk. Teremthetnénk új otthont magunknak itt, Afrikában.

     – A nagybátyádon sem akarsz bosszút állni? – szegezte neki Zina a kérdést. – Aki felgyújtotta a házatokat, megölte anyádat, apának pedig menekülnie kellett a hazájából? – Darwin arca elkomorult, Zina folytatta: – És ha apánk már nem is él? Ha nem találunk rá Zanzibárban, vagy megtudjuk, hogy évekkel ezelőtt megölték őt? Akkor is ilyen békeszerető szent leszel?

     Darwin elmerengve bámulta a tüzet. Sokat gondolkodott Gordon bácsin, aki időről időre felbukkant az emlékeiben. Talán Zinának igaza van, bosszút kellene állnia rajta. Anyja már nem él, pusztán ezért megérdemelné a halált az a gazember, még ha nem is szándékosan ölte meg a saját húgát. De az édesapja még életben lehet, és ha megtalálja őt, akkor minden más megvilágításba kerül.

     – Ne feledd, az is Gordonnak köszönhető, hogy te megszülettél. Ha apánk nem kényszerül menekülésre, sosem találkozott volna anyáddal. – Zina zavarba jött, ebbe bele sem gondolt eddig. – Anyám nincs, de lett egy húgom. Ha apánkat is megleljük, talán érdemes elgondolkodnunk azon, mennyi jót kaptunk az élettől a sok szörnyűség mellett. Neked itt van Mandla, nekem pedig Melody. – Gyengéden megsimogatta a mellette ülő lány karját. – Legyünk hálásak azért a kincsért, ami megadatott nekünk, ahelyett, hogy hagynánk, a bosszú és a harag mérgezze a lelkünket.

     Aznap este Zina és Darwin nem tudtak közös nevezőre jutni, noha mindketten komolyan elgondolkodtak a másik nézőpontján. Zina továbbra is vérre szomjazott, Darwin pedig békére.

(...)

     – Mindig arra tanítottál, apám, hogy jobb a biztos bevétel, még ha csekély is, mint egy nagyobb vagyon ígérete. Amit megszerezhetsz, ne hagyd veszni a több reményében.

     – Ez általában igaz. De arra is megtanítottalak, hogy kockázat nélkül nem lehet felemelkedni. Ha a vesztenivalónál sokkalta nagyobb, amit nyerhetsz, és reális esélyt látsz rá, akkor ragadd meg a lehetőséget. Ez egy ilyen helyzet, fiam. Változnak a dolgok, Zanzibár forrong, most kell helyezkednünk. Bargash nem fogja elfelejteni, kik segítették őt hatalomra.

     – Ha ugyan sikerül hatalomra jutnia – dörmögte Tippu Tip.

     Sayida elharapta a mondatot. Azt akarta közölni, hogy egyesek szerint Aqil tanácsos az angolokkal szövetkezik, ám eszébe jutott, hogy William is angol. Szeretik egymást, de vajon szerelmük erősebb lenne, mint a hazájuk iránti elkötelezettségük, ha választaniuk kell? William képes volna saját népe ellen fordulni egy forradalom esetén? Biztosan nem – elmélkedett Sayida, hiszen ő maga sem tagadná meg honfitársait. Ismét erőteljesen kezdett kirajzolódni gondolataiban a köztük lévő mély szakadék. Még békeidőben is reménytelen egy ilyen szerelmi viszony, nem még háborúban.

     William mintha megérezte volna, mi jár a fejében.

     – Ugye tudod, hogy én mindig melletted fogok állni?

     – Biztos vagy ebben, William? Akár néped ellenében is? – Sayida átható tekintete tele volt aggodalommal és kétséggel.

     – Ne nézz így rám, megrémítesz.

     – Én is félek, hidd el. Félek a jövőtől – hogy mi lesz a hazámmal és mi lesz kettőnkkel. Nem élhetünk titokban életünk végéig.

     – Ebben nem vagyok annyira biztos, mint abban, hogy nélküled élni sem tudnék – fogta meg a kezét William. – Mindennél fontosabb vagy nekem, Sayida.

     – A saját népednél is? – tette fel ismét a kérdést a lány. – Erre még nem válaszoltál. De nem is kell. Hiszen én sem tudnék mit felelni, ha te kérdeznéd ugyanezt tőlem.

     William elmélyedt a gondolataiban, percekig bámult maga elé. Tudta, mennyire törékeny béke köti össze Angliát Zanzibárral, s milyen gyorsan mérgesedhet el a viszony, ha olyan szultán kerül hatalomra, aki ellenségesen viseltetik az európaiakkal szemben.

(...)

     Sayida elmerült a fiú őszinte, tengerkék szemében. Tekintetük összefonódásával mintha lelkük is eggyé vált volna; megszűnt a külvilág, minden gondjával, bújával együtt, csak ők ketten lebegtek a magasztos végtelenségben. Megölelte szerelmét, arcát a vállára hajtotta, és egy kósza pillanatra elhitte, hogy minden rendben lehet. Aztán tudata mélyén komor árnyat vetett a közelgő vég gondolata. Mind jobban érezte a fehér oroszlán közeledtét, aki a sok évvel ezelőtt elhangzott jóslat szerint elragadja majd őt hazájából, ahová soha többé nem térhet vissza. Nem tudta, Majid vagy Bargash mellett talál rá a végzete, csupán azt, bárhogyan is lesz, ő rosszul fog dönteni. Bűne már megszületett évekkel ezelőtt, amikor az a tengerkék szempár elvarázsolta. Már csak a bűnhődés várat magára.

     William sokáig maradt aznap éjjel, s ő elaludt a karjaiban, fejét erős mellkasára hajtva. Így feküdtek egymás mellett a hercegnő baldachinos ágyában – Sayida halkan szuszogott, a fiú pedig az ablakon át a fátyolfelhő mögé bújó holdat figyelve merengett.

(...)

     Miss White túlélte. Ez a lényeg. Csak az a tekintet… Dr. Foster szívét félelem öntötte el a búzavirágkék szemek láttán. Mintha egy másik ember nézne rá, nem a kedves, szelíd Miss White. Nyoma sem volt már félelemnek vagy zavarodottságnak. Düh égett benne, olyan elemi gyűlölet, amilyet a doktor még sosem látott. Az örökös révetegség tompa fénye helyett az elszántság perzselő tüze áradt a lényéből.

(...)

     – Van szemem a városban, miként fülem is. Legutóbb például azt hallottam, Imran kapitány – vagy valaki más – különös pletykát terjeszt egy végrendeletről, amit megsemmisítettél.

     Majid tekintetéből eltűnt a fáradtság, vonásai megkeményedtek.

     – Meg kell fékeznünk Bargasht, mielőtt bajt csinál.

     – Épp erről próbállak meggyőzni.

     – Mit javasolsz?

     – Fogasd el holnap.

     – És? Zárjam tömlöcbe? Hiszen nem tett semmit!

     – Még nem. Ha viszont megvárod, míg kirobbantja a forradalmat, akkor talán már késő lesz cselekedni. – Majid felkelt a székről, és körbesétált a teremben. Az óceánra néző ablaknál megállt, némán figyelte a víz fölött lebegő sirályokat az alkonyat vörösen izzó fényében. – Nem hagyhatjuk, hogy a trónra törjön – folytatta Aqil tanácsos. – Minden szükséges intézkedést meg kell tennünk, hogy megóvjuk hatalmadat Bargash hercegtől.

     „Mert ő elég erős ahhoz, hogy lerázzon magáról minden számító akarnokot – gondolta keserűen Majid. – Mert Bargash nem tűrne meg maga mellett egy ilyen, minden hájjal megkent tanácsost.”

     Ahmed lehajtotta a fejét, se ő, se más nem vitatkozott. Pedig mindenki tudta, öngyilkosságra készülnek. Hamarosan darabokra robbantják körülöttük az épületet, majd ezer katona tör rájuk, ők pedig alig százan vannak. Mire ledőlnek a kastély falai, valószínűleg már ennyien sem lesznek. Lehetetlen győzniük, Bargash mégis olyan természetességgel beszél a küzdelemről, mintha kétsége sem volna saját sikerüket illetően. Ahmed Kashif abban a pillanatban azt gondolta, Bargash valóban Allah kiválasztottja, így ha a magasságos Isten úgy akarja, hogy együtt haljanak meg ma, akkor ezt el kell fogadnia, ha pedig győzelemre segíti őket – mert már csak Ő segíthet –, akkor annak úgy kell lennie.

     – Allah nevében veled küzdünk, szultánunk, utolsó csepp vérünkig!

     Néhány másodpercig mindenki Ahmedre és Bargashra nézett, aztán egyszerre üvöltötték:

     – Allah nevében veled küzdünk, szultánunk!

     Eget rengető robbanás rázta meg az épületet, a tükrök, képek és polcok hatalmas robajjal estek le a falakról, a mennyezeten repedések futottak végig, az emeleti szobákat kőpor borította be egy pillanat alatt. Alig telt el néhány másodperc, amikor a másik ágyút is elsütötték. A nyugati főfal egy részen beszakadt, a robbanás ereje letépte a mennyezeti gerendákat, a tető megingott. Bár a lázadók a kastély közepén húzták meg magukat, a földszint legvédettebb helyiségében, ott is remegett a lábuk alatt a padló, a fali polcon tárolt porcelán- és üvegdíszek egy része a földre esve szilánkokra tört. A ház még állt, de Bargash tudta, sokáig nem fog kitartani.

(...)

     – Nem hiszek neked – felelte végül.

     – Odavezetlek! – Darwin nyakát szorította a hurok, nehezére esett a beszéd. – Engedj el, és dúsgazdaggá teszlek. Becsületszavamat adom.

     – Bár világosabb a bőröd, mint az enyém, de te is ember vagy – csóválta a fejét Tippu Tip. – Márpedig az emberi természet alapjaiban ugyanolyan mindenhol a világon. Ha valóban van kincsed, inkább megölnél, semmint lemondj róla.

     – Engem nem a kincs érdekel – felelte Darwin. – A tiéd lehet mind, csak engedj el, és hagyd, hogy folytassuk utunkat Zanzibárba.

     – Szimpatikus vagy nekem, angol. Erős, bátor férfinak tűnsz, tán még becsületes is lehetsz. De életem során megtanultam, hogy sose bízzak meg senkiben. Túl nagy a kockázat, sajnos meg kell halnotok.

     – Kegyetlen gyilkos vagy! – kiabálta sírva Melody. – Aljas, barbár, kegyetlen gyilkos!

     – Tévedsz, hölgyem. Nem vagyok sem kegyetlen, sem gyilkos. Hidd el, nem lelem örömömet kivégzésetekben. Csupán védem a saját érdekeimet.

     – Elég a fecsegésből! – szólt közbe Fundikira szuahéli nyelven. – Ugyan mi megbeszélnivalód van neked ezekkel?

     – Semmi – rázta a fejét Tippu Tip. – Csak elbúcsúztam tőlük, és Allah irgalmát kértem bűnös lelkükre. Hajtsd végre az ítéletet, mtemi.

     Fundikira intett a bitófák mellett álló őrnek, aki kirúgta a sámlit Darwin lába alól. A kötél megfeszült a fiú nyakán, szája tátva maradt a döbbenettől, levegőért kapott, de nem jutott oxigén a tüdejébe. A bámészkodók felhördültek, néhány örömittas kurjantás hangzott fel soraikban. Melody elszörnyedve felsikoltott, ám a következő pillanatban alóla is kirúgták a zsámolyt.