Részletek a Manfréd és Anton hihetetlen története könyvből

Az új osztálytárs

– Hát – gondolkodott el Anton, miközben a ropogósra sült tonhalas tortillát rágta – nekem már első ránézésre is furcsa volt. A szeme olyan… mintha mindig mérges lenne.

– Igen, ezt én is észrevettem – helyeselt Manfréd. – Lehet, hogy az apukája rendes ember, mert megmentette apa életét, de Amir egy gonosz kis tolvaj.

– Jamel nem csak azért rendes ember, mert egyszer megmentett – helyesbített Armand. – Az pedig elég súlyos vád, hogy „gonosz kis tolvaj”, nem gondolod?

– De apa! – ellenkezett Manfréd. – Ellopta Márton bácsi lézertollát! Hát akkor nem tolvaj?

– Te magad láttad, hogy ezt tette? – firtatta Armand.

– Nem. De Bence látta.

– Ez ugyanaz a Bence, aki tavaly meglógott az iskolából? Aztán azt hazudta, hogy a nagyszülei jöttek érte?

– Hát… ööö… – hebegte Manfréd. – Igen, ő az. De számít az, hogy ki látta meg Amirt?

– Legalábbis azt állítja, hogy látta – helyesbített Armand. – Talán valóban így volt. Attól, hogy Jamel rendes ember, a fia még lehet rossz gyerek, akár tolvaj is. De mindez csupán feltételezés, amíg be nem bizonyosodik.

– Ezt hogy érted? Hiszen már bebizonyosodott. Bence a saját szemével látta! – bizonygatta Manfréd.

– Ezt épp úgy nem tudhatjuk biztosan, mint ahogy azt sem, hogy Amir mit tett, vagy nem tett – magyarázta Armand. – Egyetlen szemtanú állítása még nem tény, ha a másik érintett az ellenkezőjét mondja. Bence azt mondja, Amir tette, Amir pedig azt, hogy nem ő tette. Egy az egy ellen. Ráadásul Bence már máskor is hazudott, ami ki is derült. Persze lehet, hogy most igazat mond, de csak lehet. A feltételezés akkor válik ténnyé, ha bizonyosságot nyer. Ha szerinted Amir a tettes, akkor bizonyítsd be.

Feltárul az igazság

Manfréd tudta, hogy nagy bajban vannak. Suttogva elmesélte a mellette ülő Medoxnak a történteket.

– Vissza kell szereznünk a diktafont – súgta Medox.

– Ott van a tanári asztalon Márton bácsi kulcsa, látod? – mutatta Manfréd.

– Látom. De hogyan szerezzük meg?

– Kikéredzkedek mosdóba – felelte Manfréd némi töprengés után. – Amikor az asztalhoz érek, tereld el mindenki figyelmét. Márton bácsiét és a gyerekekét is.

– Mi?! Mégis hogyan?

– Rád bízom – mondta Manfréd, majd hangosan így szólt: – Márton bácsi, kimehetnék a mosdóba?

– Most volt szünet – förmedt rá a tanár.

– Tudom, de nagyon kell pisilnem. Lehet, hogy felfáztam.

– Menj! – horkantotta Márton bácsi kelletlenül. –De siess vissza!

Manfréd elindult az ajtó felé. Amikor a tanári asztal mellé ért, Medox hangosan felkiáltott, miközben nagy zajjal felugrott a székére, onnan pedig az asztalra:

– Ááááá! Egy egér! Egy hatalmas egér!

A lányok sikongva ugrottak fel a székükre, többen az asztaluk tetejére menekültek, miközben szemével mindenki az egeret kereste. Márton bácsi is felpattant, és elindult hátra, Medox felé.

– Nyugodjon meg mindenki! – próbálta meg túlkiabálni a gyerekek ricsaját. – Hol láttad az egeret, fiacskám?

Manfréd elmosolyodott, aztán gyors mozdulattal magához vette az asztalon heverő kulcscsomót, és kisurrant az ajtón.

A víz bajnokai

Másnap reggel a család – Anton, Manfréd, valamint szüleik, Szandra és Armand – együtt indultak el a versenyuszoda felé. Antonon az a fajta feszültség lett úrrá, amit nagy megmérettetések előtt érez az ember. Nem félelem volt ez, inkább várakozással teli izgalom, elszántság és némi kétség keveréke.

– Anya, szerinted én fogok győzni?

– Nem tudom – felelte Szandra. – De nem is ez a legfontosabb.

– Hogy érted? Mi lehet fontosabb a győzelemnél?

– Hogy adj bele mindent – mosolygott rá az anyukája.

Néhány órával később Anton a négyes számú rajtkövön állt, mellette mindkét oldalon felsorakoztak a versenyzők. A kétszáz induló közül már csak a legjobbak küzdelme volt hátra – Anton minden versenyszámban a döntőbe került. Csakúgy, mint Ricsi. A nap eddigi része eredményesen telt mindkettőjük számára. Hamarosan viszont minden eldől. A mell, hát- és gyorsúszás döntője következett.

Anton megigazította az úszószemüvegét, aztán nézte, ahogyan a hideg vízcseppek testéről a lába alatti kőre cseppennek. Fázott kicsit, karja libabőrös volt. Szeretett volna már beugrani a medencébe, úszni, fordulni a túloldalon, aztán vissza, hogy túl legyen az egészen. Az elkövetkező félóráért dolgozott olyan keményen az elmúlt években. Akárcsak ez a hét másik fiú itt, mellette. Balra nézett, és látta az ötösön álló Ricsit, amint lehajtott fejjel néhány nagy levegőt vesz. Ő is feszült volt, mint mindenki a nyolc rajtkövön. Ricsi oldalra fordította a fejét, tekintetük találkozott. Mindkettőjük szemében az elszántság, a győzni akarás tüze égett.

Végtelen sivatag

Kinézett az ablakon, és látta, hogy vészesen közelednek a föld felé, nincs idő gyorstalpalót tartani a fiának. Manfréd nem lesz képes kioldani az ernyőt, ebben biztos volt. Feltépte a gép ajtaját, miközben megragadta Manfréd karját. A hirtelen betörő levegő ereje és fülsiketítő hangja félelmetes volt, Manfréd ijedten hőkölt hátra. Ekkor a gép enyhén megdőlt, a fiú csúszni kezdett a nyitott ajtó felé. Armand erősen tartotta, ám a látvány így is hátborzongató volt: négyszáz méter magasból nézni a földet egy repülőgép nyitott ajtaján keresztül semmihez sem fogható élmény.

– Apa! – kiáltotta. – Én nem merek kiugrani. Képtelen vagyok…

– Nincs más választás, Manfréd! – harsogta túl apja a szelet, miközben Manfréd fejére illesztette az egyetlen védőszemüveget, ami a repülőn volt. – A gép hamarosan le fog zuhanni. Ha most kiugrunk, még épségben földet érhetünk, viszont azonnal cselekednünk kell. Egy bizonyos magasság alatt már az ejtőernyő sem ér semmit.

A föld mélyén

A lépcsősor megmunkálatlan falakkal határolt, keskeny, hosszú folyosóra vezetett, túloldalán alacsony nyílással. Ezen keresztül Medox és Vivien egy nagyobb föld alatti terembe jutottak. A nedves falak tele voltak üregekkel, vájatokkal, amik ezernyi titkot rejtő kamrákként sötétlettek a lámpa sejtelmes fényében.

– Megeszem a kalapom, ha itt nem találunk kincset– mondta Medox.

– Nincs is kalapod – mosolygott rá Vivien.

– Majd szerzek – kacsintott a fiú.

Olyan jóképűnek és bátornak tűnt, hogy Vivien meg is feledkezett a veszélyről. Lelkesen vetették bele magukat a kincskeresésbe, egyesével vizsgálva át a különféle méretű vájatokat. Az egyik üreget súlyos, szögletes kő zárta el, amitől Medox azonnal izgalomba jött.

– Ki kell húznunk azt a követ, segíts.

Vivien letette a földre a lámpát úgy, hogy a fénye megvilágítsa az apró kamra bejáratát. Aztán mindketten nekiveselkedtek a zárókőnek. Nem volt könnyű dolguk, hiszen a kezük alig fért be a tömb és az üreg fala közötti résbe, de végül sikerült megmozdítaniuk. Utána még percekig tartott, mire teljesen kitudták húzni.

– Világíts be – mondta izgatottan Medox, amikor feltárult a titkos vájat.

Attól, amit megláttak, elakadt a szavuk.