Részletek az Anton és barátai című könyvből

        

  

        

Erdei kaland

  

 

     Miközben a kék, sárga és lila virágokat gyűjtötték a fák között, Anton észrevett egy nagyon, de nagyon furcsa dolgot.

     – Odanézz, Manfréd – suttogta. – Az a levél mozog.

     – Hol? – nézett körül Manfréd. – Biztos csak a szél fújja.

     – De hát nem is fúj a szél – ellenkezett Anton. – És ez a levél mászik.

     Végül Manfréd is meglátta. Antonnak igaza volt: ez a levél határozottan megy valahova.

     – Emeljük fel – súgta Manfréd.

     – Én biztos nem nyúlok hozzá – szögezte le Anton. – Lehet, hogy harap.

     – Egy levél? – nevetett Manfréd. – A növények nem tudnak harapni.

     – Mászni sem tudnak – felelte Anton. – Ez mégis mászik.

     Manfréd belátta, hogy öccsének igaza van, roppant furcsán viselkedik ez a levél. Végül fogott egy botot, amivel aztán óvatosan megpöckölte a levelet. Ekkor látták meg, hogy van valami alatta.

     – Szarvasbogár! – kiáltotta Manfréd.

     – Hát akkor ez mozgatta a levelet – esett le Antonnak. – A hátán cipelte.

     Egy darabig gondolkodtak rajta, hogy meg merjék-e fogni a bogarat, ám végül úgy döntöttek, nem lenne jó megharagítani. Ki tudja, mire képes azokkal a hatalmas szarvaival.

     Ebben a pillanatban megzörrent a mellettük lévő bokor.

     – Manfréd! Van ott valami! – suttogta ijedten Anton.

     Bátyja is észrevette az ágak mozgását, és arra gondolt, ennek már a fele sem tréfa.

     – Ez sokkal nagyobb, mint egy szarvasbogár – felelte halkan, miközben le sem vette szemét a bokorról, ami most hirtelen megint megzörrent. – Másszunk fel erre a fára.

      

      

        

  

        

A bunker

  

 

     A négy fiú bemászott a menedékbe. Így már kicsit szűkös volt a hely, de összekucorogva pont elfértek. Épp az ágak közötti réseken keresztül kémlelték a környéket, amikor közeledő hangokat hallottak az utcáról.

     – Ssss – tette az ujját a szája elé Manfréd. – Maradjunk csendben, nehogy észrevegyenek – suttogta, mire mindenki elcsendesült a bunkerben.

     Ottó és Krisztián közeledtek a park felé. Ottó és Krisztián testvérek voltak, akik folyton valami rosszaságon törték a fejüket. Ezért senki sem barátkozott velük.

     – Biztos most is valami gonosz dolgot terveznek – súgta Manfréd.

     A négy barát a bunker belsejéből kukucskált kifelé az ágak között, onnan lesték meg Ottót és Krisztiánt. A két rosszaság épp a bunker mellett állt meg, de nem vették észre Antonék rejtekhelyét.

     – Focizhatnánk a parkban – mondta Ottó a testvérének.

     – De nincs nálunk labda – felelte Krisztián.

     – Ne aggódj, mindjárt lesz – mosolygott gonoszul Ottó, és két kislányra mutatott, akik a másik irányból közeledtek feléjük. Az egyik lány, akit Diánának hívtak, egy piros labdát pattogtatott.

     – Hé! – kiáltott rá Ottó. – Add csak ide azt a lasztit!

     Diána megijedt, gyorsan magához szorította a labdáját.

     – Ez az enyém – felelte. – Mi szeretnénk játszani vele.

     – Csak szeretnétek! – mondta Ottó, ezzel kikapta Diána kezéből a labdát.

     – Hé! – kiabálta a két kislány. – Add vissza!

     – Vedd el, ha tudod! – nevetett gúnyosan Ottó.

     Diána ki akarta venni a kezéből, de ekkor Ottó Krisztiánnak dobta. Ottó és Krisztián egymásnak passzolgattak, a két lány pedig sehogy sem tudta visszaszerezni a lasztit. Diána már majdnem elsírta magát, amikor hatalmas ricsajjal előrontott rejtekhelyéről a négy barát: Anton, Manfréd, Arnold és Miki.

     – Váááá! Vááá! – ordították, mire Ottó és Krisztián úgy megrémültek, hogy kiejtették kezükből a labdát.

Anton gyorsan felvette, és visszaadta Diánának.

     – Nem szép dolog elvenni azt, ami nem a tiétek – mondta Manfréd Ottónak és Krisztiánnak.

     – Igen – helyeselt Arnold. – Ez nagyon csúnya dolog.

     – Ugyan már – mentegetőzött Ottó. – Nem is akartuk elvenni, csak játszani akartunk egy kicsit.

     – Akkor menjetek haza a saját labdátokért – mondta nekik mérgesen Anton.

     Ottó és Krisztián végül elsomfordált.

     – Köszönjük, hogy megvédtetek minket – mosolygott Diána.

     – Hát persze hogy megvédtünk – felelte Manfréd. – Hiszen mi vagyunk a Négy Muskétás.

    

      

      

        

  

        

Nádhíd a patak felett

  

 

     Manfréd visszaadta neki a piciny kölyköt. Anton még szívesen játszott volna Morzsival, de Ricsinek sietnie kellett haza. Miután elment, Manfrédnak eszébe jutott, hogy nádból építhetnének egy játék hidat a patak fölé. El is kezdte letördelni a nádszálakat, egyiket a másik után. Egyszer csak megcsúszott a keze, és végigsiklott a növényen, mire a szürkészöld, pengeéles szélű levél megvágta az ujját!

     – Ááá! – kiáltott fel fájdalmasan. – Jaj, az ujjam!

     – Mi történt? – kérdezte riadtan Anton.

     – Elvágta a nád – nyöszörögte a bátyja. – Nagyon fáj.

     Ahogy felemelte a kezét, a sebből kicsorduló vér vörösre festette az ujját.

     – Menjünk haza gyorsan – javasolta Anton. –Szóljunk anyának.

 

     Felrohantak a házba, ahol Anya megvizsgálta a sebet.

     – Ez bizony jó mély vágás – állapította meg. – De ne aggódj, bekötjük, és hamar meggyógyul.

     – Ugye nem fújsz rá abból a csípősből? – aggodalmaskodott Manfréd, aki nem először sérült meg, így sejtette, mi vár rá.

     – Muszáj fertőtleníteni – mondta Anya –, különben elfertőződhet, és akkor kórházba kell menni.

     – De nagyon fog csípni – sopánkodott Manfréd.

     – Nagyfiú vagy, kibírod – felelte Anya, aztán már fújta is a sebre a fertőtlenítőt.

     Manfréd összeszorította a fogát, és meg sem mukkant, pedig fájt neki. Ám úgy gondolta, már tényleg elég nagy ahhoz, hogy jajveszékelés nélkül kibírja. Anya meg is dicsérte őt, aztán ragtapaszt helyezett az ujjára.

     – Kész is. Mehettek vissza játszani.

     – De hogyan készítsük el a hidat, anya? – kérdezte Manfréd. – Nem tudom kézzel kitépkedni a nádat, mert elvágja a kezemet.

     – Majd én segítek – ajánlotta fel Apa.

 

     Amikor hárman visszaértek a patakhoz, Anton megmutatta az apukájának, hova szeretnék a hidat építeni. Apa elővette a kését, és gyors mozdulatokkal vágni kezdte a nádat. Így sokkal gyorsabban ment a munka.