Részletek az Anton utazik című könyvből

        

  

        

Autó és motor

  

 

Apa megnyomott egy gombot a kormányon, mire felberregett a motor, és halkan duruzsolt. Aztán megtekerte a kormányon a gázt, erre iszonyatos hangerővel felordított a motor. „VRRR, VRRR!” Anton a füléhez kapta a kezét, annyira hangos volt, de közben nevetett.

– Még, még! – kiáltotta kacagva. –Hangosabbra!

Apa tekergette a gázt, a motor pedig olyan hangosan üvöltött, hogy Anton a saját nevetését sem hallotta. „VRRR, VRRR!”

– Na jó, most már elég lesz – mondta Apa.

Anton viszont még egyáltalán nem unta meg a motorozást, és esze ágában sem volt leszállni.

– Elviszel egy körre, apa? – jutott eszébe hirtelen.

– Ha kicsit nagyobb leszel, akkor igen.

– De apa! Én már nagy vagyok. Tudok kapaszkodni – bizonygatta Anton.

Apa egy darabig gondolkodott, majd beadta a derekát.

– Jól van, elviszlek egy körre.

– Juhúú! – lelkendezett Anton.

 

(…)

 

– Akarsz vezetni?

– Éééén?! – döbbent meg Anton. – Én vezessem az autódat?

Már a saját utcájukban voltak, egészen közel a házukhoz, amikor Anya megállt az autóval az út szélén.

– Gyere, ülj az ölembe – szólt hátra Antonnak.

Anton kicsatolta a biztonsági övet, kipattant az üléséből, és az első ajtón át beszállt Anya ölébe.

– Én nyomom a gázt, te kormányzol – mondta Anya.

Antonnak nagyon tetszett az ötlet. Megfogta a kormányt, Anya pedig lassan elindult.

      

      

        

  

        

Hajókirándulás

  

 

– Anton, gyere kijjebb! – figyelmeztette őt Manfréd.

– Miért? – vitatkozott Anton. – Itt még leér a lábam. Apa azt mondta, hogy addig mehetünk, amíg leér a lábunk.

– Igen, de ott már a nyakadig ér – mondta a bátyja. – Veszélyes.

Anton azonban nem hallgatott rá, inkább még beljebb lépett, így most már az álláig ért a víz. Apa is észrevette a partról, hogy túl messzire ment, és felállt a napozóágyról.

– Anton, gyere kijjebb! – kiabálta neki.

Ekkor egy hullám csapott át Anton feje felett, aki egy pillanatra elmerült, és mire észbe kapott, annyira elsodródott, hogy most már egyáltalán nem ért le a lába. Pánikba esve prüszkölte a vizet, ami a szájába került, és vadul kapálózott. A hirtelen feltámadó szélben egyre nagyobb hullámok csaptak át a fején, és még beljebb került a tengerben. Elsüllyedt, majd elrugaszkodva a felszínre tört, de épp csak levegőt venni volt ideje, utána ismét elmerült az egyre vadabb hullámok között.

 

(…)

 

Manfréd felkiáltott ijedtében, lehúzta a fejét, kezét maga elé kapta, miközben a fagyija kirepült a kezéből, és a hajókorláton át a tengerbe zuhant. A hatalmas madár továbbszállt, fel, a felhők felé, és nem jött vissza.

– A fagyim! – mondta Manfréd csüggedten. – Beleesett a tengerbe.

– Adok az enyémből – ajánlotta fel Anton kedvesen.

– Köszönöm – mondta Manfréd. – Igazán jó testvér vagy.

Később a kapitány elmondta Apának, hogy még ő sem látott soha ekkora ezüstsirályt. Nem csoda, hogy Manfréd halálra rémült tőle.

    

      

      

        

  

        

A hősök útja

  

 

  

  

        

  

        

Anton eleinte bátortalanul ült a nyeregben, ám gyorsan belejött a lovaglásba, és hamarosan nagyokat kurjongatva járta körbe a farmot a kis póni hátán. A bácsi egészen lemaradt mögötte.

– Hóó, Liza! – mondta egy idő után, miközben meghúzta a kantárszárat, mire a póni azonnal megállt.

– Úgy lovagolsz, mint egy igazi kis huszár – dicsérte meg a bácsi, amikor utolérte őt.

– Én meg úgy, mint egy igazi hercegnő – jelentette ki Izabella, aki egy másik pónilovon Anton mellé léptetett. – Gyere, hős huszár, nézzük meg hátul azt a tavacskát – tette hozzá Izabella, és Antonnal egymás mellett lovagolva a farm végében lévő kis halastóhoz ügettek. A vízben gyönyörű aranyhalak úszkáltak.

 

(…)

 

A pöttöm hősök kicsit még nézelődtek a barlangban, aztán elindultak kifelé, hogy leterítsék pokrócaikat a fűre. Anton, Izabella és Márk voltak leghátul, ám mielőtt elérték volna a barlang kijáratát, halk nyüszítést hallottak a hátuk mögül. Izabella ijedten összerezzent.

– Mi volt ez? – kérdezte suttogva, és belekarolt Antonba.

– Nem tudom – felelte Anton.

Megint hallották a nyüszítést a barlang mélyéről.

– Lehet, hogy egy szellem – mondta Izabella rémülten.

– Inkább olyan, mintha egy kiskutya hangja lenne – gondolkodott Márk.

– Nézzük meg – javasolta Anton.

– Én félek – mondta Izabella, és még szorosabban fogta Anton kezét.

– De mi van, ha tényleg egy kiskutya, és bajba került? – töprengett Anton.

– Akkor segítenünk kell rajta – helyeselt Márk.

– Hát jó – egyezett bele Izabella. – Nézzük meg. De óvatosan.