gyereknevelés. tabuk. tévhitek.

BUROKGYEREKEK

Téti István írása | 2025.03.02.

A rabszolgaszülőkről szóló bejegyzésemben már említettem azt a rémisztő tendenciát, ami gyerekeink egyre túlzottabb féltésével kapcsolatban megfigyelhető. A szülők manapság olyan búrát húznak gyermekükre, amely nem megvédi őt, hanem elzárja a boldog felnőttkortól. Ezzel párhuzamosan kialakult egy ettől egészen eltérő irányzat is, ami a másik végletnek tekinthető: engedjük csemeténket teljesen szabadjára a legkisebb szülői kontroll nélkül, tanuljon meg mindent saját kárán. E kétféle szélsőséges szülői hozzáállást megvizsgálva levonható néhány észszerű konzekvencia.

Túlzott óvás

Míg mi, a múlt század gyermekei, nyolc-tízévesen szülői felügyelet nélkül fedezhettük fel szűkebb-tágabb környezetünket – ki a mezőn, ki a lakótelepen – és űzhettük gyakran koránt sem veszélytelen tevékenységeinket órákon át, addig ma sok kamaszt még a közeli boltba sem engednek el egyedül a szülei. A strandon elkísérjük őket a fagyishoz, ahelyett, hogy pénzt nyomnánk a markukba és útjukra bocsátanánk őket, még nagyobb korban sem engedjük meg nekik a biciklizést forgalmasabb úton, rettegünk, ha óvodás gyerekünk rollerre áll és szidjuk a felmenőit annak, aki képes volt azt az életveszélyes mászókát a játszótérre megépíteni. Betegesen félünk a balesetektől, sérülésektől, emberkereskedőktől, bacilusoktól meg a minden irányból folyton leselkedő ezernyi veszedelemtől, továbbá picit sem bízunk gyermekeink józan ítélőképességében, leleményességében, ügyességében.

Félreértés ne essék, nem az ésszerű óvintézkedések ellen beszélek, hanem a túlzó féltésről, a fojtogató óvástól, amellyel

életképtelen, ügyetlen, félszeg, önbizalomhiányos és az önállóságra képtelen gyerekeket nevelünk.

Képesnek kell lennünk – átvitt és szó szerinti értelemben is – elengednünk gyermekeink kezét miután meggyőződtünk róla, hogy nem áll fenn reális életveszély. El fog esni a kétéves gyerek a kismotorral? Igen. Hát a nagyobb a rollerrel vagy a kerékpárral? Persze. Fog vérezni, sírni, megsérülni? Szinte biztosan fog. Érik váratlan, kellemetlen szituációk, amikor idegen felnőttekkel kell valamit elintéznie? Bizonyára. Közben viszont ügyesebbé válik, fejlődnek a kognitív képességei, sikerélményeket szerez, megtanul túllépni a kudarcain, kitartóbbá és önállóbbá válik.

Jelenet az "Anton kalandos élete" mesekönyvből

Életveszélyes nevelés

Persze át lehet esni a ló túloldalára is. Időnként látok egészen pici gyerekeket megdöbbentően életveszélyes helyzetekben, miközben a szüleik ott vannak a közelben, látják és hagyják. Amikor egy hároméves gyerkőc keskeny mellvéden sétál szédítő magasságban, felmászik egy több méteres sziklafal tetejére, köveket gyömöszöl a szájába a vízparton, autókkal teli parkolóban rohangál, borotvaéles, tűhegyes tárgyakkal játszik, vagy feláll a hajókorlátra és kihajolva nézi a fodrozódó hullámokat, akkor legszívesebben odaugranék, hogy megmentsem az életét, de nem tehetem, hiszen a közelben tartózkodó szüleik tudatában vannak mindennek, mégsem lépnek közbe. Olykor megkérdeztem szülőktől, miért hagyják, hogy a gyerekük életveszélynek tegye ki magát. Olyan válaszokat kaptam, hogy úgysem esik baja; attól, hogy gyerek, nem hülye; tudja, mit csinál; az őrangyala vigyáz rá; nem szabad a gyereket kontrollálni. Én a magam részéről ezzel éppúgy nem értek egyet, mint a túlzott, indokolatlan féltéssel.

Észszerű határok

Kétféle kontroll létezik: jó és rossz. Gyerekek kapcsán a kontroll teljes hiányát a rosszhoz sorolom. Aki egy forgalmas úton nem fogja meg a gyermeke kezét, mert nem akarja kontrollálni és „úgysem szalad a száguldó autók közé, hiszen nem hülye”, az felelőtlen. Muszáj a gyerekeket valamilyen szinten kontrollálni, óvni, felügyelni – ez szülői kötelességünk. Ugyanakkor nem eshetünk abba a hibába, hogy burokban tartjuk őt, nem engedjük meg neki azokat a dolgokat, amelyek kora és képességei alapján indokoltak lennének, azaz túlzott kontrollt helyezünk rá. Az arany középút megtalálása nem mindig könnyű, de nem csak megfogni kell tudnunk gyerekeink kezét, hanem elengedni is.

Ideje elengedni a kezét

Mi lehet intő jele annak, hogy túlságosan féltjük csemeténket? Általános esetben érdemes megvizsgálnunk, hogy kortársai tesznek-e olyan dolgokat, amiket mi nem engedünk meg neki. Ha például már minden osztálytársa egyedül jár iskolába, mi is engedjük őt el reggelente, ne kísérjük el. Amikor az összes barátja felügyelet nélkül játszik a téren, hagyjuk őt is odamenni. Ha már a többség két keréken száguld, ideje nekünk is megtanítani gyermekünket biciklizni. Menjen nélkülünk boltba, strandra, kirándulni vagy bárhová, ahova a többiek is a szüleik nélkül járnak.

Persze minden gyerek más, a szülőnek egyénileg kell mérlegelnie fia vagy lánya fizikai és szellemi képességeit, mielőtt bármiben önállóságot enged neki. Ne feledjük a ló másik oldalát!

Tartsuk rajta óvó tekintetünket, viszont ne szorítsuk magunkhoz.

Ne tegyük ki életveszélynek, de ne is korlátozzuk őt a természetes fejlődésben. Ha sikerül kialakítanunk az ésszerű határokat, akkor utódaink nem csak túlélik a gyerekkort, hanem életképes felnőtté válhatnak. Minél több önállóságot adunk neki, annál jobb – egészen addig, míg nem hagyjuk őt életveszélybe sodródni.

Kapcsolódó könyvek

Téti István könyveinek jellemzője, hogy a szórakoztatás mellett klasszikus értékeket közvetítenek a modern ifjúságnak úgy, hogy azok valóban jellemük részévé váljanak. Az alábbi kötetek - sok más hasznos dolog mellett - segítséget nyújtanak abban,

hogyan váljanak gyerekeink önállóbbá, hogy aztán életképes, talpraesett fiatalként, majd felnőttként könnyebben boldoguljanak az életben.

© Kimberly Works Kft. Minden jog fenntartva.