(...)

     Darwin most is örömmel tért le a hazafelé vezető útról, hogy kóboroljon egyet szeretett második otthonában, a Bristol melletti erdőben.

     – Ó, hát itt vagy! – mondta nevetve a nyakába ugró mókusnak. – Rég láttalak, te kis gézengúz. Hol rosszalkodtál?

     Ujjaival finoman végigsimította az apró rágcsáló selymes bundáját, kobakjától a farkáig. A kis potyautas örömmel cipeltette magát a fiú vállán, Darwin pedig halkan fütyörészve folytatta útját. Egyszer csak a mókus megdermedt, Darwin érezte a kicsiny testéből sugárzó feszültséget.

     – No, mitől ijedtél meg? – suttogta a fiú, miközben ismét kis barátja felé nyúlt, hogy megsimogassa, ám az felugrott a fölöttük lévő ágak egyikére, majd a lombok között gyorsan tovaszökkent.

     Darwin egy darabig fülelt, aztán ő is meghallotta a furcsa hangot, amitől a mókus megijedt. Valaki halkan sírdogált nem messze az ösvénytől, amin eddig haladt. Szokatlan hang volt ez a sűrű lombkoronák árnyékában, valahogy egészen idegennek hatott. Darwin olykor találkozott errefelé emberekkel – nagy lármát csapó hajtókkal, akik a rémült állatokat a vadász uraságok puskacsövei elé terelték; vidáman nevetgélő ifjú párokkal, akik romantikus sétát tettek a virágos réteken; egyszerű vándorokkal, kik észak felől jöttek szerencsét próbálni; és egyszer még útonállókba is botlott, akik csak azért engedték el őt, mert látták, hogy semmit sem tudnak elvenni a szegény fiútól –, de magányosan sírdogáló ifjú hölggyel még sosem hozta össze a sors. Márpedig most egy búslakodó lány ült a fűben a kis tisztás szélén, arcát kezébe temetve. Darwin, aki mezítláb a zsákmányát cserkelő hiúznál is csendesebben tudott osonni a puha aljnövényzeten, a fák takarásából figyelte a szokatlan jelenséget. A lány hosszú, sötétzöld köntöst viselt, homlokába húzott kapucnival. Olyan elárvultnak tűnt, miközben ott pityergett a vén kocsányos tölgy árnyékában, hogy Darwin rögtön megsajnálta.

     – Segíthetek, hölgyem? – kérdezte egy idő után, mire a lány halk sikollyal az ajkán felugrott, és riadtan nézett a váratlan érkezőre.

     Darwinnak földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta azt a smaragdként ragyogó zöld szempárt, a hajnali harmatban tündöklő liliom szépségét is elhomályosító orcát, a meglepetéstől enyhén szétnyíló, telt, rózsaszín ajkakat. Sosem látott még ennyire gyönyörű teremtést.

     – Elnézést, nem akartalak megijeszteni – kezdte Darwin, ám a lány meg sem várva a mondat végét, futásnak eredt.

     – Hé! De hát én csak… – kiáltott utána a fiú, értetlenül nézve a fák között fel-felvillanó, egyre távolodó zöld köntös után.

     – Ez aztán az udvarias üdvözlés – mormogta az orra alatt, aztán úgy döntött, megnézi magának közelebbről a nem mindennapi tüneményt.

     Futásnak eredt, ruganyos mozgással törve előre a göcsörtös fatörzsek között, azzal a magabiztossággal, amivel ereje teljében lévő fiatal farkas üldözi a bukdácsoló őzgidát. Ám kisvártatva lehervadt ajkáról az öntelt mosoly, amikor észrevette, hogy a lány nyomtalanul eltűnt. Olyan hirtelen, ahogy a völgyre ereszkedő köd olvad el a reggeli nap első sugaraiban. Darwin elképzelni sem tudta, honnan kerülhetett ide, és merre távozott. És vajon miért volt olyan szomorú, hogy könnyeinek látványa saját bánatát is feledtette a fiúval?

(...)

(Részlet a 'Darwin Wells a Vadak földjén' könyvből)

(...)

     Darwin eleinte nem volt benne biztos, hogy a lány komolyan beszél. De a szemébe nézve látta, hogy megváltozott a tekintete az elmúlt hetekben. Magabiztosabb, határozottabb lett, és mintha kezdte volna levedleni magáról a hercegnői élettel járó kötöttségeket és gondolkodásmódot. Elfogadta, hogy ha életben akarnak maradni, akkor vadászniuk kell, és úgy tűnt, ez már cseppet sem zavarja. Darwin azt is észrevette, hogy Melody megedződött a hosszú út alatt, amit eddig megtettek. Erős, napbarnított lába, lapos, izmos hasa, szépen ívelt válla mind erről tanúskodott. Korántsem tűnt már olyan elveszett kislánynak, mint utazásuk legelején, a Fekete Sellőn. Az a réges-régi hajóút mintha ezer éve lett volna. Melody erős, magabiztos fiatal nővé érett. Darwin is sokat változott. Az egész napos vándorlástól izmai tovább erősödtek, bőrét barnára pirította a nap, amitől Melody még jóképűbbnek látta. El sem tudták már képzelni, milyen volna, ha nem együtt lennének. Kimondatlanul is összetartozónak érezték magukat. A sok beszélgetés, amin keresztül mind jobban megismerték egymást, egyre növelte a vonzalmat közöttük.

     – Látod azokat a gazellákat? – mutatta Darwin a közelben legelésző kis csordát. – Szerintem finom lehet a húsuk.

     – Akkor hát meghívlak ma este egy gazellavacsorára – mosolygott Melody.

     A szél nekik kedvezett, hiszen szemből fújt, így az idegen szagok nem zavarhatták meg a békésen legelésző állatokat. Mikor kétszáz lépésre megközelítették a csordát, lovaikat egy fához kötözték, és gyalog folytatták útjukat. Összegörnyedve lopakodtak a magas fűben, csak a fejük látszott ki. Ahogy némán osontak a békésen legelő jószágok felé, Melody egyre izgatottabbá vált. Előhúzott egy nyílvesszőt, amit felhelyezett az íjra, tollas végét az idegbe akasztotta.

     – Menjünk közelebb – suttogta Darwin alig hallhatóan, olyan közel hajolva a lány füléhez, hogy ajka súrolta az arcát.

     Melody kellemesen megborzongott a véletlen érintéstől. A közös vadászat izgalma felpezsdítette a vérét. Amikor lőtávolba értek, Darwin kiválasztotta a legjobb célpontot. A fiatal bika pontosan oldalt állt nekik, fejét lehajtva.

     – A szívére célozz, a lapocka és a mellvonal között – lehelte Melody fülébe annyira halkan, hogy inkább csak sejteni lehetett, mint hallani.

     Melody nagyon lassan megfeszítette az ideget, egészen az arcáig húzta. Mély levegőt vett, majd olyan lágyan fújta ki, mintha sóhajtana. Jobb keze alig észrevehetően hátrarándult, az ideg pengő hangja belehasított a csendbe, az acélhegyű vessző sziszegett a hőségtől vibráló levegőben. Melody behunyta a szemét, amikor a gazella összeesett. Szégyellte magát, amiért büszkeséget és örömet érez. A mellkasát szinte szétvető boldogság keveredett benne bűnbánattal és szomorúsággal.

     – Bármely tapasztalt vadásznak becsületére válna ez a lövés – mondta Darwin.

     A többi gazella eliszkolt, már csak apró pontoknak látszottak a távolban, mire Darwin és Melody a tetemhez ért.

     És ekkor megjelentek a hiénák. Egy tucat kiéhezett, csorgó nyálú bestia, amik maguknak követelték a zsákmányt.

     – El innen, mocskos dögevők! – rivallt rájuk Darwin.

     Ám a hiénák nem tágítottak, ocsmány fejüket leszegve, vicsorogva közelítettek. Darwin lándzsával hadonászva lépett eléjük, mire a vadak körözni kezdtek körülötte. Néhány Melody mögé került, onnan lopakodtak a lány felé. Darwin előredöfött a lándzsával a legközelebbi állat irányába, de az kitért előle, és rávetette magát.

(...)

(Részlet a 'Darwin Wells a Vadak földjén' könyvből)

(...)

     A következő nap hasonlóan fárasztó volt. A buja aljnövényzettel borított erdő fáin vastag indák kúsztak a magasba, az összeérő lombkoronák alig engedték átszűrődni a napot. Az állandó félhomály, a nedves levegő és az elviselhetetlen hőség kedvüket szegte. Lehorgasztott fejjel, szótlanul meneteltek, a lovakat már jó ideje csak kantárszáron tudták vezetni. A hetek óta tartó mindennapos gyaloglástól kimerültek voltak – kivéve Mandlát, aki mintha vasból lett volna. Ő sosem fáradt el, a szörnyű klíma és a nehéz terep sem zavarta. Úgy tűnt, a végtelenségig képes volna vándorolni. Darwin és Melody rendkívüli módon megedződött az elmúlt hónapokban, mióta elhagyták Fokvárost, ám Mandla állóképessége az övékén is túltett. Az örökké vándorló busmanok és a rettenthetetlen zuluk vére csörgedezett az ereiben. Fehér felmenői ellenére Mandla Afrika fia volt. Ösztönei pedig, amelyekkel a vadon minden rezdülését észlelte, emberfelettinek tűntek. Most is ő érezte meg először a veszélyt. Érzékei kiélesedtek, fülelt és figyelt. Aztán Démon kezdett nyugtalanul szimatolni a levegőben. Mandla a kezével intett, hogy álljanak meg. Mindannyian feszülten kémleltek körbe, de nem láttak vagy hallottak semmi különöset.

     – Mi a baj, Mandla? – suttogta Darwin.

     – Valaki van itt.

     – Úgy érted, ember? – kérdezte ijedten Melody. Hónapok óta nem találkoztak emberi lénnyel Mandlán kívül. – Talán az umlondik? – Melody szíve hevesebben kezdett verni.

     – A térkép szerint az umlondik földje tőlünk északra terül el – gondolkodott hangosan Darwin. – Ha számításaim nem csalnak, legalább húsz mérföldre innen. Szándékosan tartunk délkeletnek, hogy az umlondikat nagy ívben elkerülve oldalról közelítsük meg a Végzet hegyét.

     – Talán az umlondik messzebbre is elmennek az otthonuktól, mint gondoltuk – aggodalmaskodott Melody.

     Mandla lassan továbbindult, a többiek követték. Néhány percig óvatosan mentek, míg Mandla egyszer csak előremutatott. Darwin és Melody nem vettek észre semmi szokatlant. Mandla azonban látta, hogy bő tíz lépéssel előttük a talaj megváltozik. Ahogy közelebb értek, Darwin is felfigyelt rá.

     – Egy gödör – suttogta.

     – És valami van benne – bólintott Mandla. – Leopárdcsapdának tűnik, de nem leopárd esett bele.

     A verem széléhez sétáltak, és lenéztek. A gödör méretéből ítélve valóban arra lehetett következtetni, hogy valakik nagyvadat akartak csapdába ejteni. A leveles gallyak, amikkel befedték a lyukat, törötten hevertek a verem alján, ám sem leopárdot, sem más állatot nem láttak odalent.

     – Talán sikerült kiugrania, vagy elvitték azok, akik a csapdát állították – találgatott Darwin. – Menjünk tovább, és tartsunk dél felé, hogy még messzebbre kerüljünk az umlondik földjétől.

     A vermet megkerülve elindult, ám Mandla nem mozdult.

     – A csapda nem üres – mondta, le sem véve szemét a gödör fenekén fekvő ágakról. – Nem menekült ki, és nem vitték el. Ott van most is, és minket figyel.

     Melody karján és tarkóján végigfutott a hideg. Milyen állat lehet az, ami alatt eltörtek a lyukat fedő ágak, mégis képes elrejtőzni alattuk? Elég nagynak kell lennie, ha a súlyát nem bírták el azok a gallyak, mégsem látják. Mintha egy szellem volna. Márpedig ott van, ez biztos, Mandla és Démon nem tévedhetnek. A leopárd ingerülten járkált a verem szélén fel-alá, közben idegesen morgott.

(...)

(Részlet a 'Darwin Wells a Vadak földjén' könyvből)