Másnap már hajnalban nekivágtak az erdőnek. Volt valami megmagyarázhatatlan, vad szépsége a természetnek, ami lenyűgözte őket. Az apró kúszónövények, széles, nagy levelű pálmák és vastag, szürkészöld liánindákkal benőtt, hatalmas fatörzsek között vezető ösvény tetején úgy záródtak össze a lombok, mintha alagútban haladnának. Fejük fölött kolobusz majmok rikácsoltak a levelek sűrűjében, miközben ágról ágra lendülve követték őket. Szövőmadarak énekeltek mindenfelé, kúp alakú fészkeikből fejjel lefelé függeszkedve, sokszólamú csivitelésük betöltötte az erdőt. Ezernyi színben pompázó lepkék sokasága röpködött a virágaik súlya alatt roskadozó frangepániák fölött, tarka papagájok füttyögtek az olajpálmák ágain, olykor felhangzott egy orrszarvú madár öblös kurjantása, s mindennek milliónyi rovar zsongása adott zenei aláfestést. A természet eme koncertjének ezernyi dallamától szinte zsongott a fülük, ám Mandla a hangorgián át is figyelmes lett valami oda nem illő, mély taktusra. Hirtelen megállt.

     – Mi a baj, Mandla? – lépett mellé Darwin.

     – Halljátok?

     – Mit?

Darwin és Melody fülelt, de csak a dzsungel szokásos zsivaját érzékelték.

     – Dob – mondta Mandla.

     Mindannyian tudták, ez csak egyvalamit jelenthet.

     – Ha emberek laknak errefelé, talán tudhatnak valamit az apámról – töprengett Darwin. – Viszont lehet, hogy ellenségesek lesznek velünk, és nem tudjuk, hányan vannak.

     – Talán jobb lenne, ha továbbmennénk, és nem mutatkoznánk… – kezdte Melody, mire Mandla közbevágott:

     – Már figyelnek minket.

     Melody megdermedve nézett körül, de a mindent beborító, sűrű, zöld növényzeten kívül semmit sem látott.

     – Megölni minden férfit! – üvöltötte embereinek. – Most!

     – Nem! – kiáltott fel Zina, miközben talpra szökkent.

     Vakmerőségén saját maga éppúgy meglepődött, mint mindenki más – bakubák és bahuanák egyaránt. Zinában forrott az elkeseredett düh. Nem tudta tétlenül nézni, hogy megtörténjen ugyanaz, ami három évvel korábban. Képtelen lenne újra elviselni, hogy hozzátartozóit megöljék, őt magát pedig ismét elhurcolják, hogy rabszolgaként élhesse tovább az életét. „Inkább haljak meg itt, most, mintsem rabságban és elnyomásban éljem le az életemet” – gondolta.

     – Hát te meg ki vagy, kislány? – fordult hozzá meglepetten Mokasa. – És ki engedte meg, hogy megszólalj, amikor…

     – Neked ki engedte meg, hogy ide gyere?! – vágott a szavába Zina. – Ki vagy te, betolakodó, hogy be mersz törni a bátor bakubák városába?!

     A bakuba férfiak sorain morajlás futott végig, a felettük álló lándzsások idegesen szegezték előre fegyvereiket.

     – Mi ennek az erdőnek a szabad népe vagyunk! – kiáltotta indulatosan Zina. – És nem tűrjük el senkitől, hogy a szabadságunkat elvegye tőlünk! Térdre a bakubák büszke népe előtt!

     Zina előrántotta a derekára rögzített övből egyik kését, majd olyan gyorsan hajította el, hogy a penge villámként csillogva szelte a levegőt, mielőtt bárki megakadályozhatta volna. A kés mélyen Mokasa combjába hatolt, aki azonnal térdre esett. Bár az öreg király megadásra szólította fel embereit, hogy elkerülje a vérontást, a bakuba harcosok annyira tűzbe jöttek Zina bátorsága láttán, hogy parancsra sem várva egy emberként ugrottak talpra. Harci kiáltásuk messze szállt a szélben. Az arcukra kiülő vad elszántság láttán a bahuanák megrémültek, hátrálni kezdtek.

(...)

     A négy csónak békésen siklott a sima vízen, a bakubák dallamos énekére húzták az evezőket. A magas homokpartot mindkét oldalon sűrű erdő szegélyezte. A száraz évszak vége felé a vízállás alacsony volt, a fák kiálló, rücskös gyökerei messze benyúltak a folyóba. Később a meder kiszélesedett, partja mentén egyre nagyobb területet foglalt el a mocsár. Az erdő hátrébb szorulva helyet adott a nádasnak, amiben ezernyi madár fészkelt. A háttérben sudár olajpálmák hajladoztak a meleg szélben, lombjaik közt majomcsapatok rikoltoztak a csónakok felé. Melody áhítattal nézte a fejük felett kényelmes szárnycsapással elhúzó pelikánokat, a nádasban hófehér kócsagok nyújtogatták nyakukat, vadkacsák röppentek fel az emberi hangoktól megriadva, a fekete tollú kormoránok pedig víz alá buktak a ladikok közeledtére, csak fejük és hosszú nyakuk látszott ki.

(...)

     Ő is sajnálta szegény lányt, meg azt a sok-sok többi áldozatot, akik a múltban adóztak életükkel a batetelák istenének, vagy a jövőben fognak. Viszont megtanulta már, hogy az ősi szokásokon – legyenek bármilyen kegyetlenek – nem lehet szép szóval változtatni. Ahhoz le kell győzni egy egész népet, uralom alá kell vonni őket, és rájuk kényszeríteni más szokásokat. Talán egyszer eljön erre a földre sok olyan ember, mint Darwin, fehér emberek egész serege, és megváltoztatják az itteni szokásokat. Abban viszont biztos volt, ha ez megtörténik, akkor több vér fog folyni a dzsungelben, mint valaha az idők során.

(...)

     A nők énekelni kezdtek, mély, dallamos hangjuk varázslatosan csengett. Bár Darwin és Melody nem értették a szavakat, forró bizsergés járta át testüket. A vadászat és az ölés ábrázolásának helyét valami még ősibb, még elemibb vette át a tánctéren: a szenvedély, a szerelem, a belső tűz tánca. A lányok csípője mozogni kezdett a dobok és furulyák érzéki monotonitására, a férfiak lassan doboltak talpukkal a földön. Darwint megbabonázta az érzelmekkel teli hangulat, és amikor lopva Melodyra pillantott, látta, hogy a lány teste a zene ritmusára hullámzik. Meleg volt az éjszaka, a falut övező fák ernyőt alkotó lombozata visszaverte a tábortüzek hőségét. Miközben a férfiak előre-hátra szökkentek, testüket és karjukat a zene ütemére mozgatva, addig a nők lassú táncukat lejtve egyre közeledtek feléjük, míg végül csak egy szűk folyosó maradt a két sor között. A dobok megállás nélkül peregtek, a feketén csillogó csípők és fedetlen keblek csak ringtak, lágyan libbentek a rövid fűszoknyák, a szemekben vágy égett, ahogy férfiak és nők közelről nézték egymást a tánc hevében. A levegő tele volt valami bizsergető, lelket átjáró izgalommal. Melodynak úgy tűnt, megszűnik körülötte a világ; csak a zene van, az ősi ritmus, amely mintha belülről jönne, saját testéből; és a tánc van, a mozdulatok, amiket képtelen megfékezni, hiába akar nyugodtan ülni; és ez a furcsa, jóleső érzés van, ami melegséggel tölti el. És ezenkívül csak Darwin van, kinek közelsége szinte égeti, ahogy ott ül mellette.

Ekkor Zina kézen fogja, nevetve húzza őt maga után a táncosok közé, hangját és a zenét csak távolról hallja, szédül, de közben kacag, visszanéz Darwinra, ő mosolyog, aztán hullámzó testek veszik körbe, és ő velük együtt hullámzik, a ritmus egészen áthatja, a tűz fényei vibrálnak az átszellemült arcokon.

      – Hát ti mire vártok? – kiáltotta Zina nevetve.

Darwin és Mandla nem is hallották őt a dobok, a furulyák és az ének hangkavalkádjában, de karmozdulatából tudták, hívja őket.

Melody érezte, hogy Darwin átfogja a derekát, ő felmosolygott rá, közelebb húzódott, csípője lassan ringott a zene ütemére, teste lángolt, ahogy a fiúhoz simult, és minden olyan volt, mint egy elvarázsolt világban, egy tündérmesében, és azt gondolta, sosem volt még ennyire boldog. Mindenről megfeledkezve elveszett az atavisztikus tánc időtlenségében.

(...)

     A négy csónak legénysége olyan mozdulatlanul állt, mintha szobrok volnának. Az evezőket bevonták, lassan siklottak előre az áramlattal. A folyó mindkét oldalán végighúzódó nádasból még több ormótlan, barnásszürke fej tűnt elő. Az egyik megindult a nyílt víz felé, egyenesen a csónakok elé. Zina óvatosan leeresztette a kormányevezőt, és gyakorlott mozdulattal térítette el a ladikot, ami nesztelenül siklott el az állat mellett. Ám túl közel haladtak el, a víziló idegesen horkantott. Zina megpróbálta még nagyobb ívbe fordítani a járművet, és már úgy tűnt, sikerül odébbállniuk, amikor az irdatlan méretű állkapocs szétnyílt, a víz nagy robajjal felcsapott, amint a tonnás test méretét meghazudtoló sebességgel előrelendült, és nyakig kiemelkedett a fodrozódó hullámok közül, majd a víziló olyan vehemenciával csapódott a csónaknak, hogy a hátul ülő evezős kirepült belőle. Ez volt a szerencséje, hiszen a következő pillanatban a szörnyű állkapocs összezárult, a hajótest úgy szakadt szét, mintha puha papírból lenne, nedves faszilánkok repültek a levegőben.

     – Ugorj! – kiáltotta Darwin, miközben Melodyt a karjánál fogva berántotta a vízbe.

     Ami a következő másodpercekben történt, azt senki sem tudta felfogni. Zina mindkét keze mozdult, aztán valami megvillant a levegőben, majd Lutete két hangos koppanást hallott közvetlenül a füle mellől. Mire egyáltalán felfogta, hogy Zina előrántott két kést a combjára rögzített tokokból, a hegyes fémek már beleálltak a mögötte álló karókba. A tőrök a feje mellett suhantak el, szinte súrolták két fülét, érezte szelüket, aztán mélyen a kemény fákba vágódtak, az egyikről lesett a rátűzött koponya. A batetela harcosok riadtan kapták maguk elé lándzsáikat, majd mindannyian Zinára szegezték azokat, miközben meglepett hangok törtek fel torkukból. Zina rezzenéstelenül állt, egy pillantásra sem méltatta őket, csak Lutetét nézte, kihívó tekintettel.

(...)

     – Mondd hát, mit tudsz a holt erdőről.

     – A tüzeket kerüljétek el, amennyire tudjátok. Ha épp ott tör fel a földből, ahol lábatok éri, akkor végetek. Talán szerencsétek lesz, talán nem. Mindenesetre mezítláb lehetetlen végigmenni az erdőn, mert a talaj mindenhol perzselően forró – mutatott Bobbo, Kalala és Mandla lábára. – Készítsetek szandált vastag bőrből.

     – Hát a szellemekről mit tudsz?

     – Lamani és hívei lelkének sóhajait hallani fogjátok a fák ágai között. Ők nem ártanak nektek, ne is figyeljetek rájuk. A gonosz szellemek a földhöz lapulnak, láthatatlanok, de ott vannak. Le ne feküdjetek soha, de még csak le se üljetek, amíg el nem éritek a dombot, ahol már nincs annyi szellem. Minél magasabban van a fejetek, annál nehezebben tudják elrabolni lelketeket.

     Kikungulu Kalalára nézett.

     – A fiú túl kicsi. Az ő lelkét könnyen ellopják majd a démonok.

     – Nyakunkba vesszük – mondta Bobbo.

     – Tegyetek úgy, s akkor túlélheti – bólogatott a varázsló, majd folytatta: – Nemcsak a talaj lesz forró, hanem a levegő is. Nincs árnyék, nincs szél, nincs víz, nincs élelem – semmi sincs, csak halál azon a helyen. Vigyetek magatokkal elegendő ételt és italt. A forróság szinte elviselhetetlen lesz, de nem állhattok meg, és nehogy véletlenül leüljetek pihenni! A szellemek megzavarják majd elméteket, szédülni fogtok, lábatok elgyengül. De akkor sem állhattok meg. Amíg ki nem értek a völgyből, fel a domb tetejére, addig mennetek kell, bármi történjék is. Kételkedem benne, hogy sikerülhet, de ha valami csoda folytán túlélitek, az csak úgy lehetséges, ha megfogadjátok szavaimat.

     Az állatok félnek. Éreznek. Tudnak örülni és végtelen bánatot átélni. Legbelül ugyanaz az ősi szándék vezérli őket, mint minden embert: túlélni! Az összes élőlényt ez hajtja, még a növényeket is. Az inda azért kúszik fel a fa törzsén, hogy az éltető napfény felé törjön. A fa ettől szenved, de az inda csak így élhet túl. Ami az egyik élőlénynek a fennmaradást jelenti, az a másiknak a pusztulást. Az erősek és a rátermettek élnek túl. Ez volt mindig a vadon legfőbb törvénye, és ez marad örökre.

(...)

     Állsz egy erdőben. Bármelyik irányba elindulhatsz, és bármikor irányt válthatsz. Nem tudod, melyik irányban mi vár rád, de mindegyikben a végzeted vár. Olyan dolgok, amelyek előre meg vannak írva, már léteznek, elkerülhetetlenek, de felcserélhetők egymással. A te választásod fogja eldönteni, melyik teljesül be. A döntésed viszont nincs előre megírva, az akkor születik meg, amikor meghozod.

(...)

     – Lássátok, bakubák büszke népe, hogy járnak az idegenek, kik dölyfösen lépnek földünkre, mert erősnek hiszik magukat! Nézzétek, hogyan pusztítom el őket! Máglyájuk füstje szálljon messzire, vigye hírét az idegenek földjére, hogy a bakubák szabad és erős népe nem tűri meg gonoszságaikat!

     A tömeg felhördült, száz és száz lándzsa lendült a magasba, a férfiak torkából harci üvöltés tört fel, a nők és a gyerekek visítottak. Az emelvény padlófái lángra kaptak, a tűz félig már eltakarta az oszlophoz kötözött idegeneket.

     – Darwin! Darwin! Úristen! Megégünk! – sikoltozta Melody.

     Darwin tépte, rángatta a kötelet, amivel csuklóit összekötötték, teli torokból üvöltött, erei kidudorodtak az erőlködéstől, ám hiába. Egy elefánt sem tudta volna eltépni azokat az erős fonatokat. A lángok a térdük körül cikáztak, a forróság az arcukba csapott, lábukat égette. Darwin tudta, közel a vég, egy perc sem kell már, hogy a tűz a testükbe marjon.

(...)

     Talán nehezebb ezt elfogadni, mint azt a kényelmes hiedelmet, hogy mindegy, mit teszel, úgyis minden előre el van rendelve. Az igazság azonban az, hogy saját döntéseiden múlik, melyik jövőt választod. A baj csupán annyi, hogy nem láthatod előre döntésed következményeit.