Másnap már hajnalban nekivágtak az erdőnek. Volt valami megmagyarázhatatlan, vad szépsége a természetnek, ami lenyűgözte őket. Az apró kúszónövények, széles, nagy levelű pálmák és vastag, szürkészöld liánindákkal benőtt, hatalmas fatörzsek között vezető ösvény tetején úgy záródtak össze a lombok, mintha alagútban haladnának. Fejük fölött kolobusz majmok rikácsoltak a levelek sűrűjében, miközben ágról ágra lendülve követték őket. Szövőmadarak énekeltek mindenfelé, kúp alakú fészkeikből fejjel lefelé függeszkedve, sokszólamú csivitelésük betöltötte az erdőt. Ezernyi színben pompázó lepkék sokasága röpködött a virágaik súlya alatt roskadozó frangepániák fölött, tarka papagájok füttyögtek az olajpálmák ágain, olykor felhangzott egy orrszarvú madár öblös kurjantása, s mindennek milliónyi rovar zsongása adott zenei aláfestést. A természet eme koncertjének ezernyi dallamától szinte zsongott a fülük, ám Mandla a hangorgián át is figyelmes lett valami oda nem illő, mély taktusra. Hirtelen megállt.

     – Mi a baj, Mandla? – lépett mellé Darwin.

     – Halljátok?

     – Mit?

Darwin és Melody fülelt, de csak a dzsungel szokásos zsivaját érzékelték.

     – Dob – mondta Mandla.

     Mindannyian tudták, ez csak egyvalamit jelenthet.

     – Ha emberek laknak errefelé, talán tudhatnak valamit az apámról – töprengett Darwin. – Viszont lehet, hogy ellenségesek lesznek velünk, és nem tudjuk, hányan vannak.

     – Talán jobb lenne, ha továbbmennénk, és nem mutatkoznánk… – kezdte Melody, mire Mandla közbevágott:

     – Már figyelnek minket.

     Melody megdermedve nézett körül, de a mindent beborító, sűrű, zöld növényzeten kívül semmit sem látott.

     – Megölni minden férfit! – üvöltötte embereinek. – Most!

     – Nem! – kiáltott fel Zina, miközben talpra szökkent.

     Vakmerőségén saját maga éppúgy meglepődött, mint mindenki más – bakubák és bahuanák egyaránt. Zinában forrott az elkeseredett düh. Nem tudta tétlenül nézni, hogy megtörténjen ugyanaz, ami három évvel korábban. Képtelen lenne ismét elviselni,hogy hozzátartozóit megöljék, őt magát pedig ismét elhurcolják, hogy rabszolgaként élhesse tovább az életét. „Inkább haljak meg itt, most, mintsem rabságban és elnyomásban éljem le az életemet” – gondolta.

     – Hát te meg ki vagy, kislány? – fordult hozzá meglepetten Mokasa. – És ki engedte meg, hogy megszólalj, amikor…

     – Neked ki engedte meg, hogy ide gyere?! – vágott a szavába Zina. – Ki vagy te, betolakodó, hogy be mersz törni a bátor bakubák városába?!

     A bakuba férfiak sorain morajlás futott végig, a felettük álló lándzsások idegesen szegezték előre fegyvereiket.

     – Mi ennek az erdőnek a szabad népe vagyunk! – kiáltotta indulatosan Zina. – És nem tűrjük el senkitől, hogy a szabadságunkat elvegye tőlünk! Térdre a bakubák büszke népe előtt!

     Zina előrántotta a derekára rögzített övből egyik kését, majd olyan gyorsan hajította el, hogy a penge villámként csillogva szelte a levegőt, mielőtt bárki megakadályozhatta volna. A kés mélyen Mokasa combjába hatolt, aki azonnal térdre esett. Bár az öreg király megadásra szólította fel embereit, hogy elkerülje a vérontást, a bakuba harcosok annyira tűzbe jöttek Zina bátorsága láttán, hogy parancsra sem várva egy emberként ugrottak talpra. Harci kiáltásuk messze szállt a szélben. Az arcukra kiülő vad elszántság láttán a bahuanák megrémültek, hátrálni kezdtek.

(...)

     A négy csónak békésen siklott a sima vízen, a bakubák dallamos énekére húzták az evezőket. A magas homokpartot mindkét oldalon sűrű erdő szegélyezte. A száraz évszak vége felé a vízállás alacsony volt, a fák kiálló, rücskös gyökerei messze benyúltak a folyóba. Később a meder kiszélesedett, partja mentén egyre nagyobb területet foglalt el a mocsár. Az erdő hátrébb szorulva helyet adott a nádasnak, amiben ezernyi madár fészkelt. A háttérben sudár olajpálmák hajladoztak a meleg szélben, lombjaik közt majomcsapatok rikoltoztak a csónakok felé. Melody áhítattal nézte a fejük felett kényelmes szárnycsapással elhúzó pelikánokat, a nádasban hófehér kócsagok nyújtogatták nyakukat, vadkacsák röppentek fel az emberi hangoktól megriadva, a fekete tollú kormoránok pedig víz alá buktak a ladikok közeledtére, csak fejük és hosszú nyakuk látszott ki.

(...)

     Ő is sajnálta szegény lányt, meg azt a sok-sok többi áldozatot, akik a múltban adóztak életükkel a batetelák istenének, vagy a jövőben fognak. Viszont megtanulta már, hogy az ősi szokásokon – legyenek bármilyen kegyetlenek – nem lehet szép szóval változtatni. Ahhoz le kell győzni egy egész népet, uralom alá kell vonni őket, és rájuk kényszeríteni más szokásokat. Talán egyszer eljön erre a földre sok olyan ember, mint Darwin, fehér emberek egész serege, és megváltoztatják az itteni szokásokat. Abban viszont biztos volt, ha ez megtörténik, akkor több vér fog folyni a dzsungelben, mint valaha az idők során.

(...)

     A nők énekelni kezdtek, mély, dallamos hangjuk varázslatosan csengett. Bár Darwin és Melody nem értették a szavakat, forró bizsergés járta át testüket. A vadászat és az ölés ábrázolásának helyét valami még ősibb, még elemibb vette át a tánctéren: a szenvedély, a szerelem, a belső tűz tánca. A lányok csípője mozogni kezdett a dobok és furulyák érzéki monotonitására, a férfiak lassan doboltak talpukkal a földön. Darwint megbabonázta az érzelmekkel teli hangulat, és amikor lopva Melodyra pillantott, látta, hogy a lány teste a zene ritmusára hullámzik. Meleg volt az éjszaka, a falut övező fák ernyőt alkotó lombozata visszaverte a tábortüzek hőségét. Miközben a férfiak előre-hátra szökkentek, testüket és karjukat a zene ütemére mozgatva, addig a nők lassú táncukat lejtve egyre közeledtek feléjük, míg végül csak egy szűk folyosó maradt a két sor között. A dobok megállás nélkül peregtek, a feketén csillogó csípők és fedetlen keblek csak ringtak, lágyan libbentek a rövid fűszoknyák, a szemekben vágy égett, ahogy férfiak és nők közelről nézték egymást a tánc hevében. A levegő tele volt valami bizsergető, lelket átjáró izgalommal. Melodynak úgy tűnt, megszűnik körülötte a világ; csak a zene van, az ősi ritmus, amely mintha belülről jönne, saját testéből; és a tánc van, a mozdulatok, amiket képtelen megfékezni, hiába akar nyugodtan ülni; és ez a furcsa, jóleső érzés van, ami melegséggel tölti el. És ezenkívül csak Darwin van, kinek közelsége szinte égeti, ahogy ott ül mellette.

Ekkor Zina kézen fogja, nevetve húzza őt maga után a táncosok közé, hangját és a zenét csak távolról hallja, szédül, de közben kacag, visszanéz Darwinra, ő mosolyog, aztán hullámzó testek veszik körbe, és ő velük együtt hullámzik, a ritmus egészen áthatja, a tűz fényei vibrálnak az átszellemült arcokon.

      – Hát ti mire vártok? – kiáltotta Zina nevetve.

Darwin és Mandla nem is hallották őt a dobok, a furulyák és az ének hangkavalkádjában, de karmozdulatából tudták, hívja őket.

Melody érezte, hogy Darwin átfogja a derekát, ő felmosolygott rá, közelebb húzódott, csípője lassan ringott a zene ütemére, teste lángolt, ahogy a fiúhoz simult, és minden olyan volt, mint egy elvarázsolt világban, egy tündérmesében, és azt gondolta, sosem volt még ennyire boldog. Mindenről megfeledkezve elveszett az atavisztikus tánc időtlenségében.

(...)

     A négy csónak legénysége olyan mozdulatlanul állt, mintha szobrok volnának. Az evezőket bevonták, lassan siklottak előre az áramlattal. A folyó mindkét oldalán végighúzódó nádasból még több ormótlan, barnásszürke fej tűnt elő. Az egyik megindult a nyílt víz felé, egyenesen a csónakok elé. Zina óvatosan leeresztette a kormányevezőt, és gyakorlott mozdulattal térítette el a ladikot, ami nesztelenül siklott el az állat mellett. Ám túl közel haladtak el, a víziló idegesen horkantott. Zina megpróbálta még nagyobb ívbe fordítani a járművet, és már úgy tűnt, sikerül odébbállniuk, amikor az irdatlan méretű állkapocs szétnyílt, a víz nagy robajjal felcsapott, amint a tonnás test méretét meghazudtoló sebességgel előrelendült, és nyakig kiemelkedett a fodrozódó hullámok közül, majd a víziló olyan vehemenciával csapódott a csónaknak, hogy a hátul ülő evezős kirepült belőle. Ez volt a szerencséje, hiszen a következő pillanatban a szörnyű állkapocs összezárult, a hajótest úgy szakadt szét, mintha puha papírból lenne, nedves faszilánkok repültek a levegőben.

     – Ugorj! – kiáltotta Darwin, miközben Melodyt a karjánál fogva berántotta a vízbe.

     – Közeledünk – mondta Mandla a tábortűz mellett.

     Kellemes, nyugodt este volt, az idő enyhe, a rovarok mintha felszívódtak volna, a ropogó tűz hangja és a sülő étel illata a régi szép időket idézte.

     – Úgy érted, a kincshez közeledünk? – kérdezte Darwin.

     – Utunk végéhez.

     – És mit érzel? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Melody. – Jó vagy rossz vár ránk?

     – Azt nem látom – csóválta a fejét Mandla. – Csak azt tudom, hogy hamarosan kiderül.

     Melody elnézett a tisztást szegélyező, feketén magasodó fák felé, majd hirtelen felpattant a földről. A többiek követték tekintetét, aztán ők is talpra szökkentek. A lángok fénykörének peremén sötét alak állt, őket nézte.

     – Ki vagy? – kiáltott rá Zina.

    Válasz nem érkezett, az idegen meg sem mozdult. Csak a sziluettje látszott, ahogy kezében hosszú, görbe bottal velük szemben állt. Darwin előhúzta a kését, és elindult felé. Ám két lépést sem tett meg, mire az alak eltűnt, beleolvadt a fekete éjszakába.

     – Ki lehetett? – kérdezte Melody, tekintetét továbbra is a sötétségbe fúrva.

     Ekkora hátuk mögül felhangzott egy sátáni kacaj. Megpördültek, egy pillanatra ismét látták az alakot, aztán megint eltűnt.

     – Szellem ez, nem ember! – rémült meg Bobbo.

     – Vagy talán varázsló – találgatott Zina.

     Tanácstalanul álltak a tűz mellett, fejüket jobbra-balra forgatva, hátha megint feltűnik a furcsa teremtmény. A beálló csendben tisztán hallották a feléjük közeledő lépteket, de nem láttak senkit. A füvön súrlódó talpak félreismerhetetlen hangja egyre közeledett, már bőven a tűz fénykörén belülről, mégsem látták az idegent. Ekkor pontosan ott, ahol a léptek megálltak, megszólalt valaki; a hátborzongató suttogástól Melodyt kirázta a hideg. Alig egy lépésre állt tőlük, de hiába meresztették a szemüket, a hang forrása láthatatlan maradt. Aztán megint felhangzott az ördögi nevetés, majd sietősen távozó léptek surrogását hallották, végül csend lett.

(...)

     – Meddig kell mennünk ebben az erdőben? Hogyan találjuk meg a várost?

     – Ő tudni fogja – nézett Wamba Mandlára.

     A fiú nem értett minden szót, de nagyjából felfogta, amit a varázslónő mondott.

     – Honnan fogja tudni? – kérdezte Zina.

     – Az ő útja a Láthatatlan Városban fog véget érni. A végzet vezérli őt, oda fog találni. Kövessétek őt, és meglelitek a Láthatatlan Várost.

     Zina kétségbeesetten nézett hol Wambára, hol Mandlára.

     – Hogy érted, hogy az ő útja véget ér?

     – Pontosan tudod, hogy értem. És ezért arra fogsz gondolni, vissza kell fordulnotok, és meggyőznéd erről a barátaitokat is. Csakhogy már késő. Már nem fordulhattok vissza.

     – Miért nem?

     – Mert akkor mindannyian odavesztek. Döntenetek kell hát: Vagy a fiú látja meg végzetét, vagy mindannyian.

     Zina és Mandla egymásra néztek, a lány szemében könnyek jelentek meg.

     – És min van, ha… – fordult Zina a varázslónő felé, ám ő eltűnt.

(...)

     Ha segítesz az embereken, akkor igyekeznek majd a kedvedben járni. Szeretni fognak, és hallgatnak szavadra. Minél többet segítesz, annál értékesebb leszel. Ha valakitől akarsz valamit, előbb kérdezd meg, miben segíthetsz neki.

(...)

     És ekkor megjelentek a fekete párducok. Tucatnyi éjsötét szőrű, villogó szemű ragadozó lépett elő az épületből és az oszlopok mögül. Darwin földre dobta a zsákját, majd maga elé kapta rövid nyelű lándzsáját.

     – Melody! Zina! Másszatok fel az emelvényre!

     A két lány óvatosan oldalazott az oszlopsor felé, le sem véve szemüket a lassan közelítő, vicsorgó bestiákról.

     – Mandla! Bobbo! Álljunk félkörbe, védjük egymás hátát!

     Darwin bakuba szókincse sokat fejlődött az elmúlt hónapok során, már meg tudta értetni magát Bobbóval és Kalalával.

     – Kalala, te maradj mindig mögöttem!

     Többet már nem mondhatott, mert a fekete párducok vad üvöltéssel nekik támadtak.

(...)

     Fiatal voltam és kíváncsi. Apám, a törzs varázslójaként sokat tanított a sorsról, a végzetről, az emberi döntések hatalmáról. Sokan úgy tartják, csupán egy út létezik, egyetlen lehetséges jövő, s végzetünket nem kerülhetjük el. Én azonban nem akartam ezt elhinni.