– Közeleg a Pokol Kapuja – mormolta a kislány mellett fekvő fogoly. – És a folyó szelleme bosszút áll.
Zina előrenézett. Nem sokkal előttük a folyam két hatalmas szikla közé kényszerült, ahol olyan keskeny a meder, hogy csak eszeveszett száguldással tud áttörni a víz.
– Közel a bosszú – duruzsolta mély hangján a férfi, mire a többi fogoly is átvette: – Közeleg a bosszú – kántálták kórusban.
Aztán énekelni kezdtek. Mély, fájdalmas, vészjósló dallam szállt fel ajkukról. Zina hallotta, hogy a többi csónakban is felhangzik az ének. Minden megkötözött fogoly együtt énekelte a halál dalát, és várta, hogy vége legyen a rémálomnak.
– Én nem akarok meghalni! – sikította Zina.
Ismét elrugaszkodott, hogy átvesse magát a csónak oldalfalán, de a turbános megint elkapta az egyik kezével, miközben másikban az evezőt szorongatva küzdött a mind hevesebb áradattal. A rabszolga-kereskedők ladikjai megállíthatatlanul száguldottak a zúgó felé, ahol hamarosan porrá törnek a gyenge tákolmányok. Víz fröccsent az arcukba, a hullámok átcsaptak a csónakok felett. Zina tudta, hogy a Pokol Kapuját nem lehet túlélni. Nincs az a vízi jármű, amellyel át lehetne kelni rajta. Hamarosan mindannyian nekivágódnak a kemény köveknek, és a ladikokkal együtt csontjaik is ezer darabra törnek. Beleharapott a szakállas férfi kezébe, vér öntötte el a száját. Az idegen felordított, elrántotta megsebzett kezét, Zina pedig beugrott a folyóba.
Másnap már hajnalban nekivágtak az erdőnek. Volt valami megmagyarázhatatlan, vad szépsége a természetnek, ami lenyűgözte őket. Az apró kúszónövények, széles, nagy levelű pálmák és vastag, szürkészöld liánindákkal benőtt, hatalmas fatörzsek között vezető ösvény tetején úgy záródtak össze a lombok, mintha alagútban haladnának. Fejük fölött kolobusz majmok rikácsoltak a levelek sűrűjében, miközben ágról ágra lendülve követték őket. Szövőmadarak énekeltek mindenfelé, kúp alakú fészkeikből fejjel lefelé függeszkedve, sokszólamú csivitelésük betöltötte az erdőt. Ezernyi színben pompázó lepkék sokasága röpködött a virágaik súlya alatt roskadozó frangepániák fölött, tarka papagájok füttyögtek az olajpálmák ágain, olykor felhangzott egy orrszarvú madár öblös kurjantása, s mindennek milliónyi rovar zsongása adott zenei aláfestést. A természet eme koncertjének ezernyi dallamától szinte zsongott a fülük, ám Mandla a hangorgián át is figyelmes lett valami oda nem illő, mély taktusra. Hirtelen megállt.
– Mi a baj, Mandla? – lépett mellé Darwin.
– Halljátok?
– Mit?
Darwin és Melody fülelt, de csak a dzsungel szokásos zsivaját érzékelték.
– Dob – mondta Mandla.
Mindannyian tudták, ez csak egyvalamit jelenthet.
– Ha emberek laknak errefelé, talán tudhatnak valamit az apámról – töprengett Darwin. – Viszont lehet, hogy ellenségesek lesznek velünk, és nem tudjuk, hányan vannak.
– Talán jobb lenne, ha továbbmennénk, és nem mutatkoznánk… – kezdte Melody, mire Mandla közbevágott:
– Már figyelnek minket.
Melody megdermedve nézett körül, de a mindent beborító, sűrű, zöld növényzeten kívül semmit sem látott.
– Sinemba! – kiáltott be az őr a zárt ajtón. – Hír érkezett számodra.
Motoszkálást hallott odabentről, aztán kinyílt az ajtó. Az őr elfordította tekintetét, mert hiába szolgálta két esztendeje az ifjú királynőt – amióta a bakubák vezére lett–, még mindig nem tudta megszokni sugárzó szépségét, és azt az átható tekintetet, amivel mintha belelátott volna az ember lelkébe. Az őr a kijárathoz lépett, félrehúzta a leopárdbőrt az ajtónyílás elől. Sinemba kilépett a napfénybe. Bársonyos, sötétbarna bőre, hollófekete, csillogó haja, izmos, mégis kecses alakja, gyönyörű arca, de főként ragyogó, mélyarany színű szeme megigézte az ajtó előtt álló embereket. Férfiak, nők és gyerekek szaladtak össze a város minden utcájából, hogy hallhassák a hírt, amelyet a beszélő dobok hoztak a szél hátán.
– Beszélj, Jongo – nézett a királynő a dobosra.
– Sinemba, népünk királynője! A beszélő dobok elhozták neked a hírt, amire oly’ régóta vársz – kezdte a dobos ünnepélyes hangon. – Idegenek érkeztek, messzi földről, a mi világunk határain túlról.
– Folytasd! – parancsolta Sinemba.
– Két férfi és egy nő. De ez még nem minden… – Jongo ismét hatásszünetet tartott, kiélvezte a figyelmet, amit az őt körülvevő tömegtől és a királynőtől kapott.
– Talán le kellene vágnom az egyik lábadat, hogy járásod is olyan lassú legyen, mint a beszéded – nézett a dobos szemébe Sinemba.
Jongo úgy vélte, a királynő csupán tréfál, mégis megijedt szavaitól, ezért inkább gyorsan – ezúttal megszakítás nélkül – folytatta a híradást:
– Egy mongúz, egy sólyom és egy leopárd védelmezi az idegeneket, a vadászok, akik látták őket, így mesélték. Talán varázslók ők is, mint te magad, fényességes Sinemba, Napnak gyermeke.
– Hol vannak most? – kérdezte Sinemba.
– Tíz napi járóföldre innen, vagy talán kicsivel kevesebb. És erre tartanak.
A lány arca kifejezéstelen maradt, de tekintete a semmibe révedt. Síri csend ült a térre, mindenki némán várta a királynő válaszát.
– Jöjjenek csak az idegenek – szólalt meg végül. – Várni fogom őket. Én vagyok a végzetük, s útjuk itt fog befejeződni, midőn holtan hevernek lábaim előtt.
– Megölni minden férfit! – üvöltötte embereinek. – Most!
– Nem! – kiáltott fel Zina, miközben talpra szökkent.
Vakmerőségén saját maga éppúgy meglepődött, mint mindenki más – bakubák és bahuanák egyaránt. Zinában forrott az elkeseredett düh. Nem tudta tétlenül nézni, hogy megtörténjen ugyanaz, ami három évvel korábban. Képtelen lenne újra elviselni, hogy hozzátartozóit megöljék, őt magát pedig ismét elhurcolják, hogy rabszolgaként élhesse tovább az életét. „Inkább haljak meg itt, most, mintsem rabságban és elnyomásban éljem le az életemet” – gondolta.
– Hát te meg ki vagy, kislány? – fordult hozzá meglepetten Mokasa. – És ki engedte meg, hogy megszólalj, amikor…
– Neked ki engedte meg, hogy ide gyere?! – vágott a szavába Zina. – Ki vagy te, betolakodó, hogy be mersz törni a bátor bakubák városába?!
A bakuba férfiak sorain morajlás futott végig, a felettük álló lándzsások idegesen szegezték előre fegyvereiket.
– Mi ennek az erdőnek a szabad népe vagyunk! – kiáltotta indulatosan Zina. – És nem tűrjük el senkitől, hogy a szabadságunkat elvegye tőlünk! Térdre a bakubák büszke népe előtt!
Zina előrántotta a derekára rögzített övből egyik kését, majd olyan gyorsan hajította el, hogy a penge villámként csillogva szelte a levegőt, mielőtt bárki megakadályozhatta volna. A kés mélyen Mokasa combjába hatolt, aki azonnal térdre esett. Bár az öreg király megadásra szólította fel embereit, hogy elkerülje a vérontást, a bakuba harcosok annyira tűzbe jöttek Zina bátorsága láttán, hogy parancsra sem várva egy emberként ugrottak talpra. Harci kiáltásuk messze szállt a szélben. Az arcukra kiülő vad elszántság láttán a bahuanák megrémültek, hátrálni kezdtek.
A négy csónak békésen siklott a sima vízen, a bakubák dallamos énekére húzták az evezőket. A magas homokpartot mindkét oldalon sűrű erdő szegélyezte. A száraz évszak vége felé a vízállás alacsony volt, a fák kiálló, rücskös gyökerei messze benyúltak a folyóba. Később a meder kiszélesedett, partja mentén egyre nagyobb területet foglalt el a mocsár. Az erdő hátrébb szorulva helyet adott a nádasnak, amiben ezernyi madár fészkelt. A háttérben sudár olajpálmák hajladoztak a meleg szélben, lombjaik közt majomcsapatok rikoltoztak a csónakok felé. Melody áhítattal nézte a fejük felett kényelmes szárnycsapással elhúzó pelikánokat, a nádasban hófehér kócsagok nyújtogatták nyakukat, vadkacsák röppentek fel az emberi hangoktól megriadva, a fekete tollú kormoránok pedig víz alá buktak a ladikok közeledtére, csak fejük és hosszú nyakuk látszott ki.
Ő is sajnálta szegény lányt, meg azt a sok-sok többi áldozatot, akik a múltban adóztak életükkel a batetelák istenének, vagy a jövőben fognak. Viszont megtanulta már, hogy az ősi szokásokon – legyenek bármilyen kegyetlenek – nem lehet szép szóval változtatni. Ahhoz le kell győzni egy egész népet, uralom alá kell vonni őket, és rájuk kényszeríteni más szokásokat. Talán egyszer eljön erre a földre sok olyan ember, mint Darwin, fehér emberek egész serege, és megváltoztatják az itteni szokásokat. Abban viszont biztos volt, ha ez megtörténik, akkor több vér fog folyni a dzsungelben, mint valaha az idők során.
A nők énekelni kezdtek, mély, dallamos hangjuk varázslatosan csengett. Bár Darwin és Melody nem értették a szavakat, forró bizsergés járta át testüket. A vadászat és az ölés ábrázolásának helyét valami még ősibb, még elemibb vette át a tánctéren: a szenvedély, a szerelem, a belső tűz tánca. A lányok csípője mozogni kezdett a dobok és furulyák érzéki monotonitására, a férfiak lassan doboltak talpukkal a földön. Darwint megbabonázta az érzelmekkel teli hangulat, és amikor lopva Melodyra pillantott, látta, hogy a lány teste a zene ritmusára hullámzik. Meleg volt az éjszaka, a falut övező fák ernyőt alkotó lombozata visszaverte a tábortüzek hőségét. Miközben a férfiak előre-hátra szökkentek, testüket és karjukat a zene ütemére mozgatva, addig a nők lassú táncukat lejtve egyre közeledtek feléjük, míg végül csak egy szűk folyosó maradt a két sor között. A dobok megállás nélkül peregtek, a feketén csillogó csípők és fedetlen keblek csak ringtak, lágyan libbentek a rövid fűszoknyák, a szemekben vágy égett, ahogy férfiak és nők közelről nézték egymást a tánc hevében. A levegő tele volt valami bizsergető, lelket átjáró izgalommal. Melodynak úgy tűnt, megszűnik körülötte a világ; csak a zene van, az ősi ritmus, amely mintha belülről jönne, saját testéből; és a tánc van, a mozdulatok, amiket képtelen megfékezni, hiába akar nyugodtan ülni; és ez a furcsa, jóleső érzés van, ami melegséggel tölti el. És ezenkívül csak Darwin van, kinek közelsége szinte égeti, ahogy ott ül mellette.
Ekkor Zina kézen fogja, nevetve húzza őt maga után a táncosok közé, hangját és a zenét csak távolról hallja, szédül, de közben kacag, visszanéz Darwinra, ő mosolyog, aztán hullámzó testek veszik körbe, és ő velük együtt hullámzik, a ritmus egészen áthatja, a tűz fényei vibrálnak az átszellemült arcokon.
– Hát ti mire vártok? – kiáltotta Zina nevetve.
Darwin és Mandla nem is hallották őt a dobok, a furulyák és az ének hangkavalkádjában, de karmozdulatából tudták, hívja őket.
Melody érezte, hogy Darwin átfogja a derekát, ő felmosolygott rá, közelebb húzódott, csípője lassan ringott a zene ütemére, teste lángolt, ahogy a fiúhoz simult, és minden olyan volt, mint egy elvarázsolt világban, egy tündérmesében, és azt gondolta, sosem volt még ennyire boldog. Mindenről megfeledkezve elveszett az atavisztikus tánc időtlenségében.
A négy csónak legénysége olyan mozdulatlanul állt, mintha szobrok volnának. Az evezőket bevonták, lassan siklottak előre az áramlattal. A folyó mindkét oldalán végighúzódó nádasból még több ormótlan, barnásszürke fej tűnt elő. Az egyik megindult a nyílt víz felé, egyenesen a csónakok elé. Zina óvatosan leeresztette a kormányevezőt, és gyakorlott mozdulattal térítette el a ladikot, ami nesztelenül siklott el az állat mellett. Ám túl közel haladtak el, a víziló idegesen horkantott. Zina megpróbálta még nagyobb ívbe fordítani a járművet, és már úgy tűnt, sikerül odébbállniuk, amikor az irdatlan méretű állkapocs szétnyílt, a víz nagy robajjal felcsapott, amint a tonnás test méretét meghazudtoló sebességgel előrelendült, és nyakig kiemelkedett a fodrozódó hullámok közül, majd a víziló olyan vehemenciával csapódott a csónaknak, hogy a hátul ülő evezős kirepült belőle. Ez volt a szerencséje, hiszen a következő pillanatban a szörnyű állkapocs összezárult, a hajótest úgy szakadt szét, mintha puha papírból lenne, nedves faszilánkok repültek a levegőben.
– Ugorj! – kiáltotta Darwin, miközben Melodyt a karjánál fogva berántotta a vízbe.
– Miféle emberek ezek a törpék?... Már ha emberek egyáltalán.
– Kisebbek és ravaszabbak nálunk – felelte Bobbo. – Egy felnőtt törpe akkora, mint mifelénk a gyerekek, apró kunyhókban élnek az erdőben, parányi nyilakkal vadásznak, vagy kicsiny dárdákkal. Mégis képesek könnyedén elejteni a hatalmas elefántot, retteg tőlük bivaly s leopárd. Ők az erdő legügyesebb vadászai, nyilaikat méregbe mártják, varázslattal hintik, késeik élesek, kezük villámgyors, rafinált módszereik ellensúlyozzák kis termetüket. Jobban ismerik a dzsungelt, mint bárki. Ők már akkor is itt éltek, amikor más törzsek még nem voltak errefelé. Bakubák, bahuanák, musorongók, vagenyák, ngombék, vangulik, bajanzik, batetelák, bohinduk, szunguk, bankutuk, akelák, olembák, bapendék, badzsokok és e hatalmas erdei világ összes népe még sehol sem volt, amikor a törpék már rég itt vadásztak és gyűjtögettek. Szaglásuk, hallásuk, látásuk, akár a ragadozóké. Úgy osonnak a fák között, mint a kísértetek.
– Szellemek azok, én mondom – szólt közbe egy bakuba férfi.
– Nem anya szüli őket – bólogatott egy másik. – Korhadt fák üregeiből jönnek világra.
– A legtöbb törzs, bár sokban különbözünk egymástól, egyetért abban, hogy a törpék valóban szellemek – magyarázta Bobbo. – Ezt alátámasztja az is, ahogyan a törpék minket, rendes növésűeket hívnak: „Igazi emberek” – ezt mondják ránk. Bizonyára azért, mert ők sem tartják magukat teljesen emberi lénynek. Szokatlan népség, annyi bizonyos, és hiába olyan kicsik, senki sem merne soha rájuk támadni vagy ártani nekik.
Egész nap nem hallottak egyetlen madáréneket sem, nem ciripeltek bogarak, nem zajongtak körülöttük majmok. Komor némaság borult az erdőre. A fák lombozata olyan sűrű volt, hogy teljesen eltakarta az eget, a burjánzó indákkal benőtt ösvényre szürkületi sötétség borult. Az időérzéküket teljesen elveszítették, miközben nyomasztó hangulat telepedett rájuk. Az út majdhogynem járhatatlan volt, nem taposta ki sem ember, sem állat, maguknak kellett megküzdeniük minden egyes méterért. A balták csattogásán kívül teljes némaság vette körül őket. A csend olyan átható volt, hogy amikor megálltak pihenni, saját szívverésüket is tisztán hallották. A csupa zsivaj erdők után kísértetiesnek hatott ez a halálos nyugalom. Amikor letelepedtek az ősfák tövében, a közeli mocsár forró leheletét érezték bőrükön. A nyirkos, meleg, sűrű levegő fullasztó volt, a végtelen zöld pokol élő, lélegző szörnyetegként karolta át őket. Napokon át haladtak ebben a kegyetlen dzsungelben. Botladoztak a lábuk alatt rejtőzködő gyökerekben, a fejük fölé tornyosuló levelek folyton a bőrüket dörzsölték, ahogy próbáltak utat törni köztük, mindenhonnan zöld növények lógtak az arcukba, amitől alig láttak az orrukig. Melody úgy érezte, megfullad, megfojtja őt az őserdő. Attól félt, szem elől téveszti a többieket, és örökre elveszik ebben a kegyetlen útvesztőben. Darwin megfogta a kezét, így lépkedtek egymás mögött. A forró pára szinte kibírhatatlan volt, Melody kapkodta a levegőt, mégis úgy tűnt, mintha nem jutna oxigén a tüdejébe. Ízületei sajogni kezdtek, végtagjai egyre jobban fájtak, teste ólomsúlyúvá nehezedett. Bőrén piros, viszkető pöttyök jelentek meg, az állandó nedvesség marta a testét, belefolyt a szemébe, csípte, szüntelenül pislognia kellett, látása elhomályosult. Szíve olyan hevesen kalimpált, hogy attól tartott, kiugrik a helyéről. Látta Darwinon, hogy ő is szenved, és még az edzett bakubák is szótlan komorságban botorkáltak a zöld börtön egyre elviselhetetlenebb szorításában.
– Ez az igazi őserdő – mondta egész halkan Bobbo egyik pihenőjük alkalmával. A templomi csendben suttogása is hangosnak, szentségtörőnek hatott. – Amikor nem látsz semmit, csak a végtelen, rád települő zöldet. Amikor a tolakodó erdő egész lényedet áthatja. Mindenhol ott érzed: magad fölött, magad alatt, magad körül és magadban.
Ami a következő másodpercekben történt, azt senki sem tudta felfogni. Zina mindkét keze mozdult, aztán valami megvillant a levegőben, majd Lutete két hangos koppanást hallott közvetlenül a füle mellől. Mire egyáltalán felfogta, hogy Zina előrántott két kést a combjára rögzített tokokból, a hegyes fémek már beleálltak a mögötte álló karókba. A tőrök a feje mellett suhantak el, szinte súrolták két fülét, érezte szelüket, aztán mélyen a kemény fákba vágódtak, az egyikről lesett a rátűzött koponya. A batetela harcosok riadtan kapták maguk elé lándzsáikat, majd mindannyian Zinára szegezték azokat, miközben meglepett hangok törtek fel torkukból. Zina rezzenéstelenül állt, egy pillantásra sem méltatta őket, csak Lutetét nézte, kihívó tekintettel.
– Mondd hát, mit tudsz a holt erdőről.
– A tüzeket kerüljétek el, amennyire tudjátok. Ha épp ott tör fel a földből, ahol lábatok éri, akkor végetek. Talán szerencsétek lesz, talán nem. Mindenesetre mezítláb lehetetlen végigmenni az erdőn, mert a talaj mindenhol perzselően forró – mutatott Bobbo, Kalala és Mandla lábára. – Készítsetek szandált vastag bőrből.
– Hát a szellemekről mit tudsz?
– Lamani és hívei lelkének sóhajait hallani fogjátok a fák ágai között. Ők nem ártanak nektek, ne is figyeljetek rájuk. A gonosz szellemek a földhöz lapulnak, láthatatlanok, de ott vannak. Le ne feküdjetek soha, de még csak le se üljetek, amíg el nem éritek a dombot, ahol már nincs annyi szellem. Minél magasabban van a fejetek, annál nehezebben tudják elrabolni lelketeket.
Kikungulu Kalalára nézett.
– A fiú túl kicsi. Az ő lelkét könnyen ellopják majd a démonok.
– Nyakunkba vesszük – mondta Bobbo.
– Tegyetek úgy, s akkor túlélheti – bólogatott a varázsló, majd folytatta: – Nemcsak a talaj lesz forró, hanem a levegő is. Nincs árnyék, nincs szél, nincs víz, nincs élelem – semmi sincs, csak halál azon a helyen. Vigyetek magatokkal elegendő ételt és italt. A forróság szinte elviselhetetlen lesz, de nem állhattok meg, és nehogy véletlenül leüljetek pihenni! A szellemek megzavarják majd elméteket, szédülni fogtok, lábatok elgyengül. De akkor sem állhattok meg. Amíg ki nem értek a völgyből, fel a domb tetejére, addig mennetek kell, bármi történjék is. Kételkedem benne, hogy sikerülhet, de ha valami csoda folytán túlélitek, az csak úgy lehetséges, ha megfogadjátok szavaimat.
– Közeledünk – mondta Mandla a tábortűz mellett.
Kellemes, nyugodt este volt, az idő enyhe, a rovarok mintha felszívódtak volna, a ropogó tűz hangja és a sülő étel illata a régi szép időket idézte.
– Úgy érted, a kincshez közeledünk? – kérdezte Darwin.
– Utunk végéhez.
– És mit érzel? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Melody. – Jó vagy rossz vár ránk?
– Azt nem látom – csóválta a fejét Mandla. – Csak azt tudom, hogy hamarosan kiderül.
Melody elnézett a tisztást szegélyező, feketén magasodó fák felé, majd hirtelen felpattant a földről. A többiek követték tekintetét, aztán ők is talpra szökkentek. A lángok fénykörének peremén sötét alak állt, őket nézte.
– Ki vagy? – kiáltott rá Zina.
Válasz nem érkezett, az idegen meg sem mozdult. Csak a sziluettje látszott, ahogy kezében hosszú, görbe bottal velük szemben állt. Darwin előhúzta a kését, és elindult felé. Ám két lépést sem tett meg, mire az alak eltűnt, beleolvadt a fekete éjszakába.
– Ki lehetett? – kérdezte Melody, tekintetét továbbra is a sötétségbe fúrva.
Ekkora hátuk mögül felhangzott egy sátáni kacaj. Megpördültek, egy pillanatra ismét látták az alakot, aztán megint eltűnt.
– Szellem ez, nem ember! – rémült meg Bobbo.
– Vagy talán varázsló – találgatott Zina.
Tanácstalanul álltak a tűz mellett, fejüket jobbra-balra forgatva, hátha megint feltűnik a furcsa teremtmény. A beálló csendben tisztán hallották a feléjük közeledő lépteket, de nem láttak senkit. A füvön súrlódó talpak félreismerhetetlen hangja egyre közeledett, már bőven a tűz fénykörén belülről, mégsem látták az idegent. Ekkor pontosan ott, ahol a léptek megálltak, megszólalt valaki; a hátborzongató suttogástól Melodyt kirázta a hideg. Alig egy lépésre állt tőlük, de hiába meresztették a szemüket, a hang forrása láthatatlan maradt. Aztán megint felhangzott az ördögi nevetés, majd sietősen távozó léptek surrogását hallották, végül csend lett.
– Meddig kell mennünk ebben az erdőben? Hogyan találjuk meg a várost?
– Ő tudni fogja – nézett Wamba Mandlára.
A fiú nem értett minden szót, de nagyjából felfogta, amit a varázslónő mondott.
– Honnan fogja tudni? – kérdezte Zina.
– Az ő útja a Láthatatlan Városban fog véget érni. A végzet vezérli őt, oda fog találni. Kövessétek őt, és meglelitek a Láthatatlan Várost.
Zina kétségbeesetten nézett hol Wambára, hol Mandlára.
– Hogy érted, hogy az ő útja véget ér?
– Pontosan tudod, hogy értem. És ezért arra fogsz gondolni, vissza kell fordulnotok, és meggyőznéd erről a barátaitokat is. Csakhogy már késő. Már nem fordulhattok vissza.
– Miért nem?
– Mert akkor mindannyian odavesztek. Döntenetek kell hát: Vagy a fiú látja meg végzetét, vagy mindannyian.
Zina és Mandla egymásra néztek, a lány szemében könnyek jelentek meg.
– És min van, ha… – fordult Zina a varázslónő felé, ám ő eltűnt.
Ha segítesz az embereken, akkor igyekeznek majd a kedvedben járni. Szeretni fognak, és hallgatnak szavadra. Minél többet segítesz, annál értékesebb leszel. Ha valakitől akarsz valamit, előbb kérdezd meg, miben segíthetsz neki.
És ekkor megjelentek a fekete párducok. Tucatnyi éjsötét szőrű, villogó szemű ragadozó lépett elő az épületből és az oszlopok mögül. Darwin földre dobta a zsákját, majd maga elé kapta rövid nyelű lándzsáját.
– Melody! Zina! Másszatok fel az emelvényre!
A két lány óvatosan oldalazott az oszlopsor felé, le sem véve szemüket a lassan közelítő, vicsorgó bestiákról.
– Mandla! Bobbo! Álljunk félkörbe, védjük egymás hátát!
Darwin bakuba szókincse sokat fejlődött az elmúlt hónapok során, már meg tudta értetni magát Bobbóval és Kalalával.
– Kalala, te maradj mindig mögöttem!
Többet már nem mondhatott, mert a fekete párducok vad üvöltéssel nekik támadtak.
Fiatal voltam és kíváncsi. Apám, a törzs varázslójaként sokat tanított a sorsról, a végzetről, az emberi döntések hatalmáról. Sokan úgy tartják, csupán egy út létezik, egyetlen lehetséges jövő, s végzetünket nem kerülhetjük el. Én azonban nem akartam ezt elhinni.
Az állatok félnek. Éreznek. Tudnak örülni és végtelen bánatot átélni. Legbelül ugyanaz az ősi szándék vezérli őket, mint minden embert: túlélni! Az összes élőlényt ez hajtja, még a növényeket is. Az inda azért kúszik fel a fa törzsén, hogy az éltető napfény felé törjön. A fa ettől szenved, de az inda csak így élhet túl. Ami az egyik élőlénynek a fennmaradást jelenti, az a másiknak a pusztulást. Az erősek és a rátermettek élnek túl. Ez volt mindig a vadon legfőbb törvénye, és ez marad örökre.
Állsz egy erdőben. Bármelyik irányba elindulhatsz, és bármikor irányt válthatsz. Nem tudod, melyik irányban mi vár rád, de mindegyikben a végzeted vár. Olyan dolgok, amelyek előre meg vannak írva, már léteznek, elkerülhetetlenek, de felcserélhetők egymással. A te választásod fogja eldönteni, melyik teljesül be. A döntésed viszont nincs előre megírva, az akkor születik meg, amikor meghozod.
– Lássátok, bakubák büszke népe, hogy járnak az idegenek, kik dölyfösen lépnek földünkre, mert erősnek hiszik magukat! Nézzétek, hogyan pusztítom el őket! Máglyájuk füstje szálljon messzire, vigye hírét az idegenek földjére, hogy a bakubák szabad és erős népe nem tűri meg gonoszságaikat!
A tömeg felhördült, száz és száz lándzsa lendült a magasba, a férfiak torkából harci üvöltés tört fel, a nők és a gyerekek visítottak. Az emelvény padlófái lángra kaptak, a tűz félig már eltakarta az oszlophoz kötözött idegeneket.
– Darwin! Darwin! Úristen! Megégünk! – sikoltozta Melody.
Darwin tépte, rángatta a kötelet, amivel csuklóit összekötötték, teli torokból üvöltött, erei kidudorodtak az erőlködéstől, ám hiába. Egy elefánt sem tudta volna eltépni azokat az erős fonatokat. A lángok a térdük körül cikáztak, a forróság az arcukba csapott, lábukat égette. Darwin tudta, közel a vég, egy perc sem kell már, hogy a tűz a testükbe marjon.
Talán nehezebb ezt elfogadni, mint azt a kényelmes hiedelmet, hogy mindegy, mit teszel, úgyis minden előre el van rendelve. Az igazság azonban az, hogy saját döntéseiden múlik, melyik jövőt választod. A baj csupán annyi, hogy nem láthatod előre döntésed következményeit.
1. fejezet - Egy álom vége
2. fejezet - Láthatatlan ellenség
3. fejezet - A beszélő dobok földjén
4. fejezet - Zina diadala
Zina Esküje
5. fejezet - Az erdő szellemei
6. fejezet - Egyedül a dzsungelben
7. fejezet - A királynő bosszúja
8. fejezet - Szemtől szemben a végzettel
9. fejezet - Újjászületés
10. fejezet - Utak a dzsungelben
11. fejezet - Tűztánc
12. fejezet - A folyó vámszedői
13. fejezet - Megálmodott sors
14. fejezet - A törpék birodalma
15. fejezet - A gödör
16. fejezet - A vadon törvénye
17. fejezet - Az igazi őserdő
18. fejezet - Lamani legendája
19. fejezet - A Holt büszkeség erdeje
20. fejezet - A jóslat
21. fejezet - Fekete őrség
22. fejezet - A vasajtó
23. fejezet - A jövő útvesztője
Szállítási idő: 1-2 munkanap
FIGYELEM: A karácsonyi megnövekedett forgalom miatt a futárcégek minden igyekezete ellenére lehetnek kisebb csúszások, de a dec. 18-ig megrendelt csomagok még egészen biztosan megérkeznek karácsony előtt.
Szállítási díj:
Csomagpont/automata 990 Ft (GLS, FoxPost, Packeta)
Házhoz szállítás 1290 Ft-tól (MPL, DPD, GLS)
12000 Ft felett ingyenes szállítás!
Fizetés: Utánvét vagy online fizetés (megrendeléskor választható)
A Manfréd Anton online könyvesbolt a Kimberly Works kiadó hivatalos webáruháza
KÖNYV KATEGÓRIÁK
EGYÉB TERMÉKEK
INFORMÁCIÓK
ÜGYFÉLSZOLGÁLAT
Kövess minket: