– A jövő nem más, mint előre elrendelt események sorozata, amelyek be fognak következni, ha tetszik, ha nem – felelte a szultána. – A jövőd tehát most is létezik, függetlenül attól, hogy még nem élted meg. S ami létezik, az látható, ha szakértő szem kutatja.
– A te szemed ilyen? – kérdezte izgatottan Sayida.
– Sok mindent hallhattál rólam, hiszen az emberek pletykálnak, így volt ez a múltban, és így lesz, amíg világ a világ.
– De igaz, vagy sem? – firtatta Sayida. – Valóban képes vagy a jövendőbe tekinteni?
Schesade áthatóan nézett a lány szemébe, arca elkomolyodott.
– A jövőt néha jobb nem látni, hiszen több szörnyűséget hordozhat magában, mint amennyit az ember el tud viselni.
Sayidát nem lehetett lebeszélni.
– Én mégis szeretném tudni, mit tartogat számomra Allah.
– Ha Allah is ezt akarná, akkor bizonyára a tudomásodra hozná – ellenkezett a szultána. – Ne keserítsd meg szép gyermekéveidet jövőd terhével.
– Allah talán azért hozott össze veled, hogy rajtad keresztül mutassa meg, mi vár rám.
Schesade elmosolyodott, majd megadóan felemelte a kezét.
– Hibátlanul érvelsz, s látom, úgysem hagynál békén. Gyere hát, megmutatom neked a jövődet. De ha nem tetszik majd, amit hallasz, ne engem okolj.
Sayida szíve is kalapált, ám az övé nem a férfiasság eme vad megnyilvánulásától, hanem a rettegéstől. Majid még mindig üveges tekintettel meredt maga elé, ugyanabban a pózban, egyik keze félig felemelve, szája nyitva, ahogyan az utolsó kiejtett szónál maradt – mint egy élettelen szobor. Sayida észrevette, hogy nyál csorog az ajkai közül az állára, de még mindig nem mozdul, pedig Bargash már emeli kardját, már megfeszül a vállizma, Chloé szinte önkívületben nézi, és akkor Sayida rájött, mindenki elveszítette a józan ítélőképességét, Majid most meg fog halni, mert Bargash már lendíti is a karját, torkából mély ordítás tör elő, és ekkor ő kiront a fegyverraktárból, szinte úszik a levegőben, közben sikolt, aztán éles fájdalom árad szét a testében, a hasa tűzben ég, még látja a vért, saját vérét, aztán elsötétül minden.
– Sayida! – rohant ki Chloé az épületből. – Sayida, Sayida!
Bargash megrázta magát, arcáról eltűnt a téboly, és ugyanabban a pillanatban a rettegés és az aggodalom mardosó karmai hasítottak tudatába.
– Sayida! – kiáltja ő is, letérdel élettelenül fekvő húga mellé, Chloéval együtt szólongatják, de hiába.
– Sayida, az istenért, mondj valamit! – sírja Chloé, közben kisimítja húga arcából az aranymedálokkal díszített hajtincseket.
A hercegnő szeme csukva, teste mozdulatlan, hasánál hatalmas, vörös folt, és a vér egyre nagyobb területet szennyez be a finom szöveten.
Ekkor Majid megremeg, mintha álomból ébredne, kardjára néz, majd a lába előtt heverő húgára és a mellette térdelő testvéreire.
– Uramisten, mi történt?
A balzsamos este sós szagába egzotikus illatok keveredtek, ahogy a hajó közeledett a kontinens felé. Az alkonyat bíborarany glóriába vonta a távoli part sziluettjét, amely határozott fekete sávként húzódott a horizonton. Közelebb érve kirajzolódtak a magasba törő pálmák álmatag mozdulatlanságban nyugvó koronái, néma suttogásuk hívogató énekként csengett a várakozással teli ifjú lelkében. A levegő súlyosabbá vált, a színek álomszerűvé, a fények varázslatos táncot lejtettek az ég alján.
Este Darwin szemére nehezen jött álom, még akkor is éberen bámulta a csillagokat a hevenyészett kunyhó nyitott bejáratán keresztül, amikor Melody már mélyen aludt mellette. Túl sok idő telt el békességben azóta, hogy a vérszomjas bohinduk kis híján lemészárolták őket. Márpedig Darwin Wells életének tizennyolc évében sosem élvezhetett hosszan tartó nyugalmat – sem Angliában, ahol mostohaapja és iskolatársai kegyetlenkedéseit kellett elviselnie, sem az afrikai vadonban megtett több ezer mérföldes vándorlása során. Érezte, tudta, útja végéhez közeledik, de hogy mi vár rá, arról elképzelése sem volt.
– Tudom, miért jöttünk. De ha már erre visz az utunk, bosszuljuk meg, amit ezek a kegyetlen szörnyetegek a népemmel tettek és tesznek most is. El kell vennünk a kedvüket az emberrablástól.
– Tudom, mit érzel, Zina. Én is elvesztettem mindent, ami fontos volt számomra. Az apámat, az anyámat, az otthonomat – sorolta Darwin. – Utam során kiraboltak, a hajón félholtra vertek, nem maradt semmim, csak a remény, hogy apát megtalálhatom. De hidd el, emberek lemészárlása nem lehet megoldás semmilyen problémára.
– Probléma?! – kiáltotta dühösen Zina. – Probléma, ha elszakad a szandálom, és mezítláb kell járnom. Probléma, amikor az óriás hangyák a faludon vonulnak át, és felzabálnak mindent, ami az útjukba kerül. Probléma az is, ha elfogy a nyílvessződ, amikor épp egy megvadult bivaly rohan feléd, vagy túlforralod a maniókát, és odaég. De emberek tömegeit elrabolni az otthonukból, láncra verve, éheztetve elcibálni egy idegen országba, ahol állatként dolgoztatják, ütik, rúgják őket, míg ki nem lehelik a lelküket, az nem probléma, Darwin, hanem olyan szörnyűséges gaztett, ami megtorlásért kiált. Aki ilyet tesz, annak kínok közt vergődve, az életéért rimánkodva kell meghalnia! Ha Taborát porig égetjük, lakóit kivégezzük, akkor talán többé nem jönnek az arabok az erdőmbe, nem gyilkolnak és nem visznek el senkit népem fiai közül.
– Ebben tévedsz. Ha felgyújtjuk Taborát, azzal csak a zanzibári szultánt haragítjuk magunkra, aki egész sereggel, puskákkal felfegyverzett katonákkal indul a nyomunkba. De ha még nem is lenne így, miért kockáztassuk a saját életünket most, hogy talán csak karnyújtásnyira vagyunk a célunktól? Engem nem a bosszú éltet, hanem az, hogy megtaláljam apát, és végre boldogan, békességben élhessünk együtt. Te, Mandla, Melody, apa és az anyád, mindenki, akit szeretünk, aki fontos nekünk. Mi volna ennél jobb cél?
– Én nem megyek Angliába, Darwin. Az én otthonom a vadon.
– Nem is kell. Élhetnénk valamelyik paradicsomi helyen a sok közül, amin végigvonultunk. Teremthetnénk új otthont magunknak itt, Afrikában.
– A nagybátyádon sem akarsz bosszút állni? – szegezte neki Zina a kérdést. – Aki felgyújtotta a házatokat, megölte anyádat, apádnak pedig menekülnie kellett a hazájából? – Darwin arca elkomorult, Zina folytatta: – És ha már nem is él? Ha nem találunk rá Zanzibárban, vagy megtudjuk, hogy évekkel ezelőtt megölték őt? Akkor is ilyen békeszerető szent leszel?
Darwin elmerengve bámulta a tüzet. Sokat gondolkodott Gordon bácsin, aki időről időre felbukkant az emlékeiben. Talán Zinának igaza van, bosszút kellene állnia rajta. Anyja már nem él, pusztán ezért megérdemelné a halált az a gazember, még ha nem is szándékosan ölte meg a saját húgát. De az édesapja még életben lehet, és ha megtalálja őt, akkor minden más megvilágításba kerül.
Aznap este Zina és Darwin nem tudtak közös nevezőre jutni, noha mindketten komolyan elgondolkodtak a másik nézőpontján. Zina továbbra is vérre szomjazott, Darwin pedig békére.
– Mindig arra tanítottál, apám, hogy jobb a biztos bevétel, még ha csekély is, mint egy nagyobb vagyon ígérete. Amit megszerezhetsz, ne hagyd veszni a több reményében.
– Ez általában igaz. De arra is megtanítottalak, hogy kockázat nélkül nem lehet felemelkedni. Ha a vesztenivalónál sokkalta nagyobb, amit nyerhetsz, és reális esélyt látsz rá, akkor ragadd meg a lehetőséget. Ez egy ilyen helyzet, fiam. Változnak a dolgok, Zanzibár forrong, most kell helyezkednünk. Bargash nem fogja elfelejteni, kik segítették őt hatalomra.
– Ha ugyan sikerül hatalomra jutnia – dörmögte Tippu Tip.
Amikor végre ismét napfényes, élettel teli szavanna keresztezte az útjukat, Zina megint hosszabb pihenőt rendelt el, hogy kiélvezhessék végre a vadon ezernyi csodáját a milliónyi nyomorúság között. Ezt követően néhány napig festői tájon vonultak át, láttak elefántcsordákat, bivalyokat, zebrára vadászó oroszlánt, gazellát, gepárdot, struccot és megannyi zsiráfot. A terebélyes akáciák ágai között apró szövőmadarak csiviteltek, a hűs vizű folyókban harcsák és ezüstkéken csillogó sügérek úsztak, az esti tábortüzek meghitt hangulatához pedig éjjeli rovarok szimfóniája adott zenei aláfestést a csillagpompában tündöklő égbolt alatt.
– Ti, arabok oly makacsul ragaszkodtok ősi szokásaitokhoz – jegyezte meg William, majd Aqil úr rosszalló pillantására megadóan felemelte a kezét. – Természetesen megígérem, hogy nem fogom egyik hercegnő társaságát sem keresni.
– Ifjú barátom, ha belegondolsz, a te néped sincs ezzel másképp – magyarázta megenyhülve a főtanácsos. – Vagy Európában tán elfogadott egy nemes hölgynek rangján alul házasodni? Fűzhetne-e románc angol hercegnőt egy közönséges hivatalnokhoz, katonához vagy bárkihez, akit nem a szülei választanak ki számára?
William elgondolkodott.
– Igazad van, mi sem különbözünk tőletek. De én mondom, Aqil uram, akkor lesz jó világ, ha mindenki szívből választhat párt magának. Amikor a szerelem felülírhat bármilyen konvenciót és elvárást.
– Túlzottan romantikus vagy, ifjú barátom – csóválta a fejét mosolyogva Aqil úr.
– Apámtól tudom, hogy egy angolt tartotok fogva a palota tömlöcében – váltott témát a fiú. – Valóban merényletet követett el a szultán ellen?
– Így történt – bólintott Aqil úr.
– Mi oka volt rá? Tudtommal jó ideje nem is járt Angliában, évek óta szökésben volt az ottani hatóságok elől.
– Azzal vádolta a szultánt, hogy az ő emberei miatt halt meg a gyereke. Régi história.
– Mi van, ha igazat mond? – kérdezte William.
– Magad is mondtad, hogy egy hatóságok elől menekülő bűnöző, miért hihetnénk hát a szavának? De még ha igaz is, akkor sem törhet büntetlenül a szultán életére. Örülhet, hogy az uralkodó csak tömlöcbe vetette, nem végeztette ki rögtön, ahogy törvényeink előírják.
A csokoládébarna bőrű, áttetsző köntöst viselő, fiatal rabszolganő készségesen dörzsölte át a herceg egész testét illatos olajba mártott vászonkendővel, majd bádogkancsóból vizet locsolt rá. Dolga végeztével udvariasan távozni akart, ám Bargash marasztalta.
– Mi a neved?
– Sanura, uram.
– Tudsz énekelni? – kérdezte a lánytól, aki rögtön zavarba jött.
– Bizonyára nem olyan szépen, mint amit palotádban megszokhattál, hercegem.
– Két hónapja csak a vadon zsongását hallgatom, örömömre szolgálna a sok madárdal után végre egy szép női hang. Legalább dúdolj valamit!
Sanura megköszörülte a torkát, aztán halk, mély dallam hagyta el ajkait. Először csak dúdolt, majd énekelni kezdett egy Bargash számára idegen nyelven. A herceg tökéletesen beszélte a szuahélit és néhány másik bantu nyelvjárást is ismert, de a lány szavait nem értette. Valami szomorú, lassú dalt énekelt, tele szépséggel és fájdalommal. Annyira fülbemászó volt, hogy önkéntelenül lehunyta a szemét, és majdnem el is aludt. Sanura lopva figyelte őt, megnézte az arcát, majd tekintete a herceg széles vállára, onnan izmos mellkasára siklott. Arra gondolt, milyen szép férfi, és milyen könnyedén megölhetné most, hogy senki sincs a közelben, a herceg pedig csukott szemmel kiszolgáltatja magát neki, szinte ölésre csábítja. Megérdemelné a halált, legalább egy kicsit bosszút állhatna a betolakodó népen, aki miatt ő, Sanura éppúgy rabságban kénytelen élni, mint ezer meg ezer sorstársa. Persze tudta, úgysem változna semmi, csak meghalna egy herceg, aztán megölnék őt is, a gyilkosát, tán meg is kínoznák előtte. Az élet pedig folytatódna ugyanúgy, mint eddig. Meg aztán azt hallotta Ayubutól, a szakácssegédtől, hogy Bargash lehet az új szultán. Esetleg ő változtathat ősei gyalázatos szokásán. Ám gyorsan belátta, erre sincs sok esély – ha Bargash lesz a szultán, az élet akkor sem változik majd. Akinek fekete a bőre, az rabságra született – ez az ő hitük, az ő törvényük, amit sem gyilkossággal, sem uralkodóváltással nem lehet felülírni.
Sayida elharapta a mondatot. Azt akarta közölni, hogy egyesek szerint Aqil tanácsos az angolokkal szövetkezik, ám eszébe jutott, hogy William is angol. Szeretik egymást, de vajon szerelmük erősebb lenne, mint a hazájuk iránti elkötelezettségük, ha választaniuk kell? William képes volna saját népe ellen fordulni egy forradalom esetén? Biztosan nem – elmélkedett Sayida, hiszen ő maga sem tagadná meg honfitársait. Ismét erőteljesen kezdett kirajzolódni gondolataiban a köztük lévő mély szakadék. Még békeidőben is reménytelen egy ilyen szerelmi viszony, nem még háborúban.
William mintha megérezte volna, mi jár a fejében.
– Ugye tudod, hogy én mindig melletted fogok állni?
– Biztos vagy ebben, William? Akár néped ellenében is? – Sayida átható tekintete tele volt aggodalommal és kétséggel.
– Ne nézz így rám, megrémítesz.
– Én is félek, hidd el. Félek a jövőtől – hogy mi lesz a hazámmal és mi lesz kettőnkkel. Nem élhetünk titokban életünk végéig.
– Ebben nem vagyok annyira biztos, mint abban, hogy nélküled élni sem tudnék – fogta meg a kezét William. – Mindennél fontosabb vagy nekem, Sayida.
– A saját népednél is? – tette fel ismét a kérdést a lány. – Erre még nem válaszoltál. De nem is kell. Hiszen én sem tudnék mit felelni, ha te kérdeznéd ugyanezt tőlem.
William elmélyedt a gondolataiban, percekig bámult maga elé. Tudta, mennyire törékeny béke köti össze Angliát Zanzibárral, s milyen gyorsan mérgesedhet el a viszony, ha olyan szultán kerül hatalomra, aki ellenségesen viseltetik az európaiakkal szemben.
Sayida elmerült a fiú őszinte, tengerkék szemében. Tekintetük összefonódásával mintha lelkük is eggyé vált volna; megszűnt a külvilág, minden gondjával, bújával együtt, csak ők ketten lebegtek a magasztos végtelenségben. Megölelte szerelmét, arcát a vállára hajtotta, és egy kósza pillanatra elhitte, hogy minden rendben lehet. Aztán tudata mélyén komor árnyat vetett a közelgő vég gondolata. Mind jobban érezte a fehér oroszlán közeledtét, aki a sok évvel ezelőtt elhangzott jóslat szerint elragadja majd őt hazájából, ahová soha többé nem térhet vissza. Nem tudta, Majid vagy Bargash mellett talál rá a végzete, csupán azt, bárhogyan is lesz, ő rosszul fog dönteni. Bűne már megszületett évekkel ezelőtt, amikor az a tengerkék szempár elvarázsolta. Már csak a bűnhődés várat magára.
William sokáig maradt aznap éjjel, s ő elaludt a karjaiban, fejét erős mellkasára hajtva. Így feküdtek egymás mellett a hercegnő baldachinos ágyában – Sayida halkan szuszogott, a fiú pedig az ablakon át a fátyolfelhő mögé bújó holdat figyelve merengett.
Miss White túlélte. Ez a lényeg. Csak az a tekintet… Dr. Foster szívét félelem öntötte el a búzavirágkék szemek láttán. Mintha egy másik ember nézne rá, nem a kedves, szelíd Miss White. Nyoma sem volt már félelemnek vagy zavarodottságnak. Düh égett benne, olyan elemi gyűlölet, amilyet a doktor még sosem látott. Az örökös révetegség tompa fénye helyett az elszántság perzselő tüze áradt a lényéből.
– Van szemem a városban, miként fülem is. Legutóbb például azt hallottam, Imran kapitány – vagy valaki más – különös pletykát terjeszt egy végrendeletről, amit megsemmisítettél.
Majid tekintetéből eltűnt a fáradtság, vonásai megkeményedtek.
– Meg kell fékeznünk Bargasht, mielőtt bajt csinál.
– Épp erről próbállak meggyőzni.
– Mit javasolsz?
– Fogasd el holnap.
– És? Zárjam tömlöcbe? Hiszen nem tett semmit!
– Még nem. Ha viszont megvárod, míg kirobbantja a forradalmat, akkor talán már késő lesz cselekedni. – Majid felkelt a székről, és körbesétált a teremben. Az óceánra néző ablaknál megállt, némán figyelte a víz fölött lebegő sirályokat az alkonyat vörösen izzó fényében. – Nem hagyhatjuk, hogy a trónra törjön – folytatta Aqil tanácsos. – Minden szükséges intézkedést meg kell tennünk, hogy megóvjuk hatalmadat Bargash hercegtől.
„Mert ő elég erős ahhoz, hogy lerázzon magáról minden számító akarnokot – gondolta keserűen Majid. – Mert Bargash nem tűrne meg maga mellett egy ilyen, minden hájjal megkent tanácsost.”
– Érzed ezt, Sayida? – Chloé szinte vibrált, zafírkék szeme ragyogott az izgalomtól. – Hamarosan történelmet írunk, kishúgom! – Sayida csendben ült a bársonybevonatos szófán nővére lakosztályában. – Hát neked meg mi bajod? Nem tűnsz lelkesnek.
– Félek, Chloé.
– A haláltól? Ugyan, emiatt igazán nem kell aggódnod. Minket, nőket nem fognak lelőni, nem veszünk részt közvetlenül a harcban. De sokat segítettünk már a bátyánknak, ahogyan tesszük eztán is. Hamarosan Bargash lesz a szultán.
– Ha el nem találja egy golyó – nézett rá Sayida. – Erre nem gondoltál?
– Bargash sérthetetlen, Allah óvja őt!
– És a sok katona meg palotaőr, akik majd az életükkel fizetnek? Egy forradalom nem végződhet halálos áldozatok nélkül.
Chloé mérges pillantást vetett a húgára.
– Allah nevében meghalni dicsőség, ezt mindenki tudja, aki Bargash mellé állt. Akik pedig az ellenséget támogatják, rossz oldalra helyezkedtek. – Chloé arca megenyhült, amikor leguggolt húga elé, és megfogta a kezét. – Nézd, tudom, hogy nehéz ez neked, mert annyira jólelkű vagy. De az élet kegyetlen, áldozatok nélkül nincs győzelem, még ha a legigazabb ügyről van is szó. Ennek a harcnak a magvai már gyerekkorunkban el voltak vetve, magad is jól tudod.
A közelgő hajnal vérvörös fátylat lehelt a horizont felett lebegő felhők hasára, mire meglátta a pálmákkal övezett Marseille-kastély erődszerű épületének sziluettjét. Önkéntelenül elmosolyodott, szíve megtelt reménnyel. Tízszeres túlerővel is napokig tartani tudja magát a masszív falak között. Ott várják már mindenre elszánt harcostársai és a temérdek lőpor meg muskéta. Előbb a fájdalom hasított a vállába, a dörrenést csak utána hallotta meg. A torkolattűz harminc méterrel előtte villant fel. Elkésett. A szultáni gárda tisztje mégis parancs nélkül küldte ide az osztagát vagy legalábbis egy előőrsöt. Újabb lövés dörrent, tompa puffanás jelezte az ólomgolyó halálos becsapódását az emberi testbe. Áthatolt a szíven, majd véres csontszilánkokat maga után repítve suhant tovább az éjszakában.
A nap már vörösen ereszkedett a nyugati dombok mögé, amikor Tippu Tip hajói kiértek a nyílt vízre. Az óceán békésen hullámzott, a tiszta időben látni lehetett a távolban Zanzibár szigetét. Zina tudta, néhány óra múlva életük legfontosabb csatáját vívják egy idegen nép szultánja ellen. Végignézett büszke bakubáin, akik szilaj tekintettel álltak az imbolygó fedélzeten, kezükben puskájukkal, amelynek használatát tökélyre fejlesztették az elmúlt hosszú hónapokban. TippuTip és apja, Mohammed bin Juma még Taborában kezdte meg kiképzésüket, azóta nem telt el nap, hogy ne gyakoroltak volna. Korábban a létezéséről sem tudtak ilyen pusztító fegyvereknek, ma pedig olyan természetességgel viselik vállukon, mint íjukat vagy dárdájukat.
A nap utolsó halvány sugaraiban még látta kirajzolódni a Mtoni-palota alakját a messzeségben, aztán sötétség borult a világra. A három hajó csendesen siklott a fekete vízen. A halál közeledett Zanzibár uralkodója felé.
Ahmed lehajtotta a fejét, se ő, se más nem vitatkozott. Pedig mindenki tudta, öngyilkosságra készülnek. Hamarosan darabokra robbantják körülöttük az épületet, majd ezer katona tör rájuk, ők pedig alig százan vannak. Mire ledőlnek a kastély falai, valószínűleg már ennyien sem lesznek. Lehetetlen győzniük, Bargash mégis olyan természetességgel beszél a küzdelemről, mintha kétsége sem volna saját sikerüket illetően. Ahmed Kashif abban a pillanatban azt gondolta, Bargash valóban Allah kiválasztottja, így ha a magasságos Isten úgy akarja, hogy együtt haljanak meg ma, akkor ezt el kell fogadnia, ha pedig győzelemre segíti őket – mert már csak Ő segíthet –, akkor annak úgy kell lennie.
– Allah nevében veled küzdünk, szultánunk, utolsó csepp vérünkig!
Néhány másodpercig mindenki Ahmedre és Bargashra nézett, aztán egyszerre üvöltötték:
– Allah nevében veled küzdünk, szultánunk!
Eget rengető robbanás rázta meg az épületet, a tükrök, képek és polcok hatalmas robajjal estek le a falakról, a mennyezeten repedések futottak végig, az emeleti szobákat kőpor borította be egy pillanat alatt. Alig telt el néhány másodperc, amikor a másik ágyút is elsütötték. A nyugati főfal egy részen beszakadt, a robbanás ereje letépte a mennyezeti gerendákat, a tető megingott. Bár a lázadók a kastély közepén húzták meg magukat, a földszint legvédettebb helyiségében, ott is remegett a lábuk alatt a padló, a fali polcon tárolt porcelán- és üvegdíszek egy része a földre esve szilánkokra tört. A ház még állt, de Bargash tudta, sokáig nem fog kitartani.
– Nem hiszek neked – felelte végül.
– Odavezetlek! – Darwin nyakát szorította a hurok, nehezére esett a beszéd. – Engedj el, és dúsgazdaggá teszlek. Becsületszavamat adom.
– Bár világosabb a bőröd, mint az enyém, de te is ember vagy – csóválta a fejét Tippu Tip. – Márpedig az emberi természet alapjaiban ugyanolyan mindenhol a világon. Ha valóban van kincsed, inkább megölnél, semmint lemondj róla.
– Engem nem a kincs érdekel – felelte Darwin. – A tiéd lehet mind, csak engedj el, és hagyd, hogy folytassuk utunkat Zanzibárba.
– Szimpatikus vagy nekem, angol. Erős, bátor férfinak tűnsz, tán még becsületes is lehetsz. De életem során megtanultam, hogy sose bízzak meg senkiben. Túl nagy a kockázat, sajnos meg kell halnotok.
– Kegyetlen gyilkos vagy! – kiabálta sírva Melody. – Aljas, barbár, kegyetlen gyilkos!
– Tévedsz, hölgyem. Nem vagyok sem kegyetlen, sem gyilkos. Hidd el, nem lelem örömömet kivégzésetekben. Csupán védem a saját érdekeimet.
– Elég a fecsegésből! – szólt közbe Fundikira szuahéli nyelven. – Ugyan mi megbeszélnivalód van neked ezekkel?
– Semmi – rázta a fejét Tippu Tip. – Csak elbúcsúztam tőlük, és Allah irgalmát kértem bűnös lelkükre. Hajtsd végre az ítéletet, mtemi.
Fundikira intett a bitófák mellett álló őrnek, aki kirúgta a sámlit Darwin lába alól. A kötél megfeszült a fiú nyakán, szája tátva maradt a döbbenettől, levegőért kapott, de nem jutott oxigén a tüdejébe. A bámészkodók felhördültek, néhány örömittas kurjantás hangzott fel soraikban. Melody elszörnyedve felsikoltott, ám a következő pillanatban alóla is kirúgták a zsámolyt.
I. rész
1. fejezet - Riválisok
2. fejezet - Rabszolgaság
3. fejezet - Párbaj
4. fejezet - Az angol fiú
5. fejezet - Ájulás
6. fejezet - Jóslat
7. fejezet - Fiúból férfi
II. rész
8. fejezet - Vihar
9. fejezet - Lázadás
10. fejezet - Száműzetés
11. fejezet - A vadonban
12. fejezet - Tippu Tip
13. fejezet - Tabora
14. fejezet - A halál órája
15. fejezet - Végrendelet
16. fejezet - A szövetség
III. rész
17. fejezet - Tűz
18. fejezet - A terv
19. fejezet - A smaragdgyűrű
20. fejezet - Rajtaütés
21. fejezet - Forradalom
22. fejezet - Az igazság órája
23. fejezet - Két golyó
24. fejezet - White kisasszony
25. fejezet - Három lovas
26. fejezet - Némán suttogó pálmák
A szerző utószava
Fotóalbum
Szereplők
Szállítási idő: 1-2 munkanap
FIGYELEM: A karácsonyi megnövekedett forgalom miatt a futárcégek minden igyekezete ellenére lehetnek kisebb csúszások, de a dec. 18-ig megrendelt csomagok még egészen biztosan megérkeznek karácsony előtt.
Szállítási díj:
Csomagpont/automata 990 Ft (GLS, FoxPost, Packeta)
Házhoz szállítás 1290 Ft-tól (MPL, DPD, GLS)
12000 Ft felett ingyenes szállítás!
Fizetés: Utánvét vagy online fizetés (megrendeléskor választható)
A Manfréd Anton online könyvesbolt a Kimberly Works kiadó hivatalos webáruháza
KÖNYV KATEGÓRIÁK
EGYÉB TERMÉKEK
INFORMÁCIÓK
ÜGYFÉLSZOLGÁLAT
Kövess minket: