BELEOLVASÁS

részletek az Időtlen rend könyvből

„– Hajlamosak vagytok azt gondolni, hogy ami eltér a saját realitásotoktól, az nem is létezhet. Még csak feltételesen sem adjátok meg a lehetőségét olyan felvetések igaz voltának, amelyekről nincs saját tapasztalatotok vagy nem szerepelt a tanulmányaitok között. És pontosan ez a korlátoltságotok oka.”

„– Én nem ígérhetek semmit a nevében, de ő olyan ember, aki tudja, hogy a szívességet jutalmazni kell, mert a jutalom szüli az újabb szívességet.”

„– Ám a beteljesült célok veszélyesek, ha nem vetítik elő a törekvések új irányát. Minden álom csak addig bizserget, míg el nem érjük, minden cél addig boldogít, amíg haladunk felé. Milton elkövette azt az emberi hibát, hogy felhagyott a jövő teremtésével. Napjai szürkévé, egyhangúvá váltak. Az ember viszont minduntalan kihívásra vágyik. És ha nemes cél nem vonzza, hát kreál magának gyarlót.”

„– Képzeld el, hogy valaki születésétől fogva fogságban él, nincs semmiféle realitása a szabadságról. Hiszen számára a szabadság a korlátok közötti lehetőségeit jelenti. Meg tudnád-e győzni őt, hogy létezik a korlátokon túl sokkal nagyobb szabadság? Ha a szigorú szabályrendszer és a kontroll a mindennapjainak része, vajon képes lenne-e felfogni, hogy valójában rabságban él?”

„– Szeretlek, Aysha, mert a lányom vagy, de rég megtanultam, hogy sose bízzak meg tökéletesen egy nőben.”

„– Ahol az embernek nincs ideje önmaga megismerésére, társas kapcsolatainak építésére, kulturális és intellektuális igényeinek kielégítésére, a természettel való szimbiózisának tudatos fejlesztésére, valamint szellemi kiteljesedésének gyakorlására, ott egy vegetatív, lelketlen, meddő társadalom jön létre.”

„– Sosem adta fel a reményt, hogy egyszer megkaphatja a válaszokat, de a célok álmokká alacsonyodtak, a szándék pedig kétségekkel teli várakozássá aljasult.”

„Csak a sötétségből érkező vihar hozhatja el a napfényt, miután pusztító erejével ledönti a zsarnokság fellegvárának időtlen oszlopait.”

„Belian Soro elméjén átsuhant egy ez idáig ismeretlen, ijesztő érzés. Valami, amit élete huszonegy éve során soha sem tapasztalt, valahonnan mégis ismerős volt.

A félelem.

Bár nem tartott tovább múló pillanatnál, mégis megrázó volt számára ez a régi-új érzés, amely úgy száguld át a testen, hogy egy pillanatra elernyednek az izmok, puhává válnak a csontok és áthatolhatatlan köd borul az elmére.”

„Lelke megnyugvást lelt, már nem gondolt a múltra. A jövőre sem, hiszen az sötét verem, függönyök mögé rejtett látomás.”

„– A férfiszemet el kell kápráztatni, mert a férfiszív attól meglágyul, a nő pedig fölébe kerekedhetik.”

„– Az egyenlőtlenség többnyire azokat zavarja, akiknek kevesebb jutott. Az igazságérzet csak akkor dolgozik bennünk, ha velünk igazságtalanok. Amikor az ember a „kellemes oldalon” áll, szeret vakságot színlelni – szemet hunyni mások szerencsétlensége felett, és örülni annak, hogy nem ő van a helyükben.”

„– Nincs már senki, aki miatt aggódhatna, elvesztette minden szerettét, kiknek halála bosszúért kiált a szívében. És az ilyen ember a legveszedelmesebb. Képes másokban is reményt ébreszteni a változásra, elégedetlenséggé szítani a megszokást.”

„Lania a tavat nézte. Csend volt, a madarak már elnémultak, a bogarak még hangoltak esti előadásukra. Pellegrin érezte, hogy a lány keze hozzáér. Épp egy kicsit, csupán egyik ujja az övéhez. Akár véletlen is lehetett volna, de tudta, nem az. Kezét a lányéra tette, finoman megfogta. Csak ültek és nézték, ahogy az alkony felemészti a tavat és a hegyeket. A sötétség hűvös szelet hozott, Pellegrin szabad kezével összehúzta felöltőjét. Lania hozzábújt, ő átölelte törékeny testét. Érezte, hogy reszket.”

„– A nép nem lázad, amíg van vesztenivalója. Hiába elégedetlen, míg félti azt a kicsit, amije van, addig nem tesz semmit.”

„Rana azokat az estéket szerette a legjobban, mikor Basil mesét mondott a tűz mellett. Az aggastyán történeteket regélt távoli világokról, különös emberekről meg a nagy vízről, amelynek nem látni a végét, hullámokkal ostromolja a partot, de hiába oly végtelen, inni nem lehet belőle, mert sós, és az ember csak szomjasabb lesz tőle. Micsoda kegyetlenség ez az istenektől! Basil azt is elmesélte, hogy fakó bőrű emberek jönnek a végtelen vízen át fából készült tákolmányokon, amiket a szél repít. Ranát ezek a különös idegenek még a part mentén élőknél is jobban érdekelték. Nem merte Basilt nyaggatni, hogy meséljen többet róluk, pedig szeretett volna mindent megtudni a jövevényekről.”

„Némán mardosó belső elégedetlenségükből kiléptek a nyílt lázadás fényébe, ahonnan csak győztesen vagy holtan távozhatnak, ugyanolyan már semmi nem lesz.”

„– Nem saját vágyaimat, hanem a többség akaratát fogod hallani. És a népnek igenis van joga követelni, mert a nép a nemzet teste, nélküle a fej sem létezhet.”

„Érett, húszas-harmincas éveikben járó nők voltak, mégis kislánynak tűntek végtelen ártatlanságot tükröző szemükkel, lágy vonású, gyermekien tiszta arcukkal. Mintha puha, rózsaszín márványból faragtak volna tökéletes istennőszobrokat, melyeket aztán angyali lelkek keltettek életre.”

„A döntés megszületett, ezt jól tudta mindenki. Ám a döntés az volt, hogy nincs jó döntés. A megoldás az, hogy nincs megoldás. Mert most először felütötte fejét a legveszedelmesebb szörnyeteg, ami képes embereket, országokat és világokat romba dönteni: a kétség. Ez a féktelen pusztító szikraként lobban fel, hogy aztán mindent felégessen. Porszemként indul, ami elsöprő tornádóvá válik. Apró vízcseppből képződő özönvíz.”

„– Hosszú, nehéz munka vár ránk, de vagy megcsináljuk, vagy belepusztulunk. Mert meghalni is jobb a szabadságért vívott harcban, mint élni egy kegyetlen, kizsákmányoló rendszer béklyójában. Nézd csak meg az életünket! Gürcölünk virradattól napestig, de a föld, amit megművelek, nem az enyém. Csak használhatom, ha fizetek érte, és beszolgáltatom az adót, de mi marad így nekünk? Nem halunk éhen, és van fedél a fejünk felett. Mindig ezt mondod, tudom. De ez még kevés az élethez! Kevés a boldogsághoz, kevés a szabadsághoz, kevés ahhoz, hogy kimondhassam, amit gondolok…”

„– Az idő és a tér fogalmát az értelem szülte. A tiszta, anyagtól független lélek, az önvaló azonban felette áll az értelemnek, így annak kreálmányai, az idő és a tér sem kerítheti hatalmába. Az emberi éntudat – a testbe zárt, testével látszólag összenőtt szellem, azaz maga a halandó ember – időben és térben létezik. Az önvalóval teljes mértékben összekapcsolódott, eggyé vált, tiszta tudat viszont – még ha testben él is – az időtlenség és térnélküliség szabadságát élvezi.”

„– Ha azt teszed, amire születtél, akkor boldog vagy. Ha a környezeted vagy a társadalom belekényszerít valami olyanba, amivel nem tudsz azonosulni, akkor pedig boldogtalan lesz az életed.”

„Tudta, Gabro veszélyes játékot űz. Ő elégedetlen, s mint ilyen a rendszer ellensége. Az időtlen rend nem tűr meg lázadókat, márpedig az elégedetlenség a lázadás előjátéka.”

„– Az aggály szüli a rossz döntéseket. (…) kizárólag a kétség nélküli döntés vezet eredményre, csak kétely nélkül szabad teremteni.”

„– A szabadságot csupán hajszálvékony mezsgye választja el az anarchiától. Az anarchia az őrület szabadsága, ami szenvedést és halált szül.”

„A hajdani hősök realisztikus emlékművei és absztrakt szobrászok fantáziájának megtestesülései között elegáns – a hamarosan kezdődő operába készülő – férfiak és nők sétáltak, többségük idős vagy középkorú. Montika volt az egyetlen fiatal lány, aki a viadal idején a Művészetek Házában tartózkodott. A kreációkon a legkülönfélébb anyaghasználatot lehetett felfedezni: hol márványt ötvözött selyemmel a művész, hol aranyat házasított vörösagyaggal, de a legszembetűnőbb mind közül az a meghatározhatatlan matériákból készült, ezernyi színben pompázó virágcsokor volt, amelyben bizonyos szögből angyali, ellenkező oldalról rátekintve pedig ördögi arcot lehetett felfedezni. Egyikről sem derült ki, férfit ábrázol-e, vagy nőt, vonásaik csupán belső jegyeikre utaltak. Ahogy Montika egyik irányból a másikba sétált el mellette, úgy változtatta formáját az alakzat, de még a szirmok színei is fluktuáltak attól függően, milyen perspektívából tekintett rájuk.”

„– A sötétség, amely körülvesz titeket, már annyira a részetekké vált, hogy azt hiszitek, láttok. Pedig nem láttok semmit. Semmit, ami igazán lényeges, semmit, ami valóban a javatokat szolgálná.”

„Este magányosan pipázott asztalánál, mint mindig. De ma mégsem volt egészen egyedül, boroskancsó vigasztalta. Poharába kortyolt, sokadszor, nézte a füstöt, közben elmerengett az életén. Betegek és sérültek százait, tán ezreit mentette meg haláltól, szenvedéstől, ilyen-olyan nyavalyától. Lelkét azonban egynek se tudta meggyógyítani. Szelíd mind, míg baja van, de amint felépül, visszavedlik vérszomjas, gátlástalan állattá. Mi értelme segíteni nekik? Mi végett ajándékozta meg Isten a gyógyítás képességével, ha gyilkosok, gaztevők életét hosszabbítja meg e tudásával? Ezen az átkozott helyen ritka a jó ember, mint sivatagban az eső.”

„– Azt hiszem, van egy jelentős különbség a ti felfogásotok és a miénk között. Mégpedig az, hogy mi a test elvesztését nem tartjuk végleges távozásnak vagy örök elmúlásnak. Mi nem hisszük, hanem tudjuk, hogy lelkünk újjászületik. Cyrus lénye, azaz ő maga, ki e szétroncsolt testet birtokolta, visszatér, csecsemőként újra világra jön, és folytatja földi életét. Ha képes volt a fejlődés útján haladni, akkor legközelebb jobb sorsa lesz, ha nem, úgy ismét küzdenie kell a felemelkedésért. Hiszen nincs tiszta lap, Bradley. Az sosincs.”

„A lány bőre fehér volt, haja mandulabarna, arca életre kelt márványszoborra hasonlított, lényéből nyugalom és szeplőtlen báj áradt. Bár egész megjelenésével szemet gyönyörködtető látványt nyújtott, Bradley-t mégis a lényéből fakadó tisztaság ragadta magával. Letelepedett a párnákra, a léleksimogató pedig olyan természetességgel ült mellé, hogy Brad akkor sem jött zavarba, amikor a lány mosolyogva megfogta a kezét. A pillanat annyira makulátlan volt, mint amikor egy fiúgyermek és egy kislány találkozik a mezőn. A Bradley-ben támadt vonzalom nélkülözött minden testiséget, mintha a küllem csupán a tiszta lélek fizikai kivetülése volna – valami másodlagos, a lényeget magában rejtő tetszetős kehely.”

„A rezidencia belső kertje a régi időket idézte. Ódon szökőkút csobogott a közepén, aminek felújításánál ügyeltek az autentikus jegyek megőrzésére. A göcsörtös törzsű gyümölcsfák évszázadok óta itt álltak, a körfolyosó faragott oszlopsora még régebben. Csend volt, csak a lombok között ugrándozó énekesmadarak csivitelése hallatszott. Felhőtlen béke ülte meg a kertet; múlhatatlannak ható, mégis törékeny idill. Kerában nem lehetett érezni azt a baljós hangulatot, amelynek szele Sykilt már megcsapta. Egy forrongó, bestiális világ közelében kiélesednek az érzékek, itt viszont eltompít mindent a higgadt rend időtlenségébe vetett kikezdhetetlen hit.”

„A forró dühvel ébredő hajnal derengésében Brad narancsvörös dombokat vett észre a távolban, amint a látóhatár felett lebegnek: mintha víz lepné a horizontot, és annak felszínén úsznának.

– Ti is látjátok azokat a lebegő dűnéket?

– Fata morgana – felelte Adraki. – Délibáb játszik az érzékeinkkel.

– De a dombok ott vannak valóban, ugye?

– Még mennyire! Csoda lesz, ha átjutunk köztük.”

„A homokszínű kőlapokkal kirakott ösvényt hortenzia- és articsókaágyások szegélyezték, mögöttük magyalbokrok és leanderek zöldelltek narancsfák, lilaakácok, égbe nyúló ciprusok között. A lombokban megbúvó bajszos poszáták cserregése, búbos cinegék füttydala és ökörszemek csipogása idilli szimfóniává olvadt össze a tücskök hegedűjátékával meg a kitinhártyájukat fáradhatatlanul rezgető kabócák zsizsegésével.”

„Gabro őszinte áhítattal nézett a lányra, majd arcát a kezébe véve gyengéden magához húzta, és megcsókolta puha, rózsaszín ajkát. Jázmin lelke beleolvadt a pillanatba, aztán visszazuhant a vészterhes valóságba.”

„Eméssze fel a sivatag, lelje itt halálát, ha ez a sorsa, vagy megerősödve jusson el a szívébe, onnan pedig akárhová, hiszen honnan is tudhatná, milyen jövendőt szán neki az élet, szán-e egyáltalán bármit. Mindegy is, nem számít semmi, csak menni kell, míg visz az út, míg él a test, míg van jövő.”

„Larik életében először ivott sört. Bár feje szédült, szokatlanul jó kedve lett.

– Az íze fura, de azt hiszem, mostantól gyakran iszom majd ilyet – vigyorgott, majd felhajtotta kupájából az utolsó kortyot.

– Azért csak ne kapj rá túlságosan – okította Pellegrin. – Az alkohol örömforrás és gyilkos egyben; a mérték dönti el, kinek mi. Meg aztán a részeg ember tesz vagy mond olyat, amit később megbán, még bajt is okozhat magának könnyen. Vigyázz vele, sose engedd, hogy felülkerekedjen rajtad.

Larik egyáltalán nem úgy nézett rá, mint aki megértette az intelmet – fátyolos szemmel vigyorgott.”

„Fülében hallotta zakatoló szíve minden dobbanását, légzése felgyorsult, bőre bizsergett feje tetejétől a talpáig. Erős vonzást érzett a Bölcsek Háza felől, látása kiélesedett, a színek kontrasztossá váltak. Lelke mintha ki akart volna törni a testéből, miközben valami ismerős, mégis beazonosíthatatlan öröm járta át. Biztos volt benne, sosem járt még itt, mégis a hazatérés lelkesedését érezte. Aztán rettegés tört rá, olyan hirtelen, ahogyan trópusi vihar robban a derült égbolton. A félelem megbéklyózta, mozdulni sem bírt. A következő pillanatban ismét derűs nyugalomban lebegett, nevetni akart, majd sírni. Reszketett, de már nem tudta, a szorongástól-e, vagy a megkönnyebbüléstől. Szemét fehéren izzó káprázat vakítja, fejében éles sikoly remegteti a múlt mélyéből előbukdácsoló képeket: ködbe burkolódzó fennsík, tétova tekintetek, feszült várakozás, egy döntés, amely megváltoztat mindent – sorsot szül és sorsot öl; és kardok csattannak egymáson, és vér fröccsen az elmetszett torokból. „Nincs más választás, menned kell. Remélem, rád találunk még valaha” – zeng fülében az ismerős hang, de a fény már mindent eléget, a sikolyt is, csend van most, és üresség.”

„Aysha puszit lehelt Bars arcára, majd kilibbent az ajtón, magára hagyva a férfit vágya terhével.”

„Lamberti szomorúan nézett a lelkes ifjúra. A szemében tükröződő büszkeség arról árulkodik, nem látott még valódi harcot, nem ölt még embert, nem csengett fülében sem az ellenfél, sem a bajtárs halálsikolya. Mert akkor tudná, nincs ebben semmi magasztos.

– Szívedben égjen a tűz, de ne légy büszke arra, ami következik! Piszkos munka a háború, fiam, nincs abban dicsőség. Csak vér, fájdalom, halál van. Győztes sincs, csupán kisebb vesztes. Ma meg fog halni néhány bajtársad, talán te magad is, talán én is, talán mindannyian. Persze Soro parancsnok serege elpusztítja ezeket a barbárokat, de lehet, hogy mi azt már nem éljük meg. Ez járjon a fejedben. Na, már nem vigyorogsz, ugye? Azért csak ne félj, bármi is jön, annak úgy kell lennie.”

„– Aysha kisasszony – állt fel aggodalmas arccal Oguz Kolowrat. – Mi történt veled?

– Igazán semmiség – törölgette a szemét Aysha. – Csak rossz napom volt, ennyi az egész.

– Talán nem veszed tolakodásnak, ha kísérletet teszek megvigasztalásodra. – Oguz Kolowratnak széles válla volt, férfias ábrázata és meglehetősen sok aranya. Aysha rámosolygott, ami bátorítólag hatott a férfira. – Van a lakosztályomban néhány üveggel Kera legjobb borából. Van kedved inni velem egy pohárral?”

„Aztán csitulni kezdett a szél, Yedder előmerészkedett, és kijelentette, hogy éjjel már nem fog újra feltámadni. Jóslata beigazolódott, enyhe fuvallatban tették meg az utolsó mérföldeket a dűnéig a csillagfényes égbolt alatt. Hajnalban ismét erősödött a légáramlat, a keleti horizonton felizzó nap újabb vihart hozott magával. Vackukban maradtak, a homokdomb nyújtott némi védelmet az időjárás viszontagságaitól.

– Úgy tűnik, igazad volt – próbálta meg túlkiabálni Brad a ponyvának verődő homok és a visító szél zaját. – Valóban bajt hoztam rátok. Nem is keveset.

Adraki a kis sátor bejárati nyílásánál gubbasztott, Bradnek háttal, onnan bámulta szótlanul a sivatag tébolyát. A kavargó homok elsötétítette az eget, alkonyati homály borult a tájra.

– Ez még csak a kezdet – suttogta, hangja beleveszett a szél fájdalmas dalába.”

„Aysha várt egy darabig, aztán kilépett a lakosztályból, átsietett az üvegkupolával fedett köraulán, majd bekopogott Oguz Kolowrat ajtaján. Körülnézett; senki sem volt az előcsarnokban. A vendégek többsége már elhagyta a szállodát, hogy részt vegyen valamelyik ünnepi programon.

– Úgy tűnik, sikerült megvigasztalnom az éjjel – mosolygott az ajtót kinyitó férfi.

– Egy icipicit azért még szomorú vagyok – biggyesztette le ajkát Aysha.

Oguz a karjába kapta, lábával belökte az ajtót, aztán a hálószobába sietett, ahol Ayshát a selyemlepedővel fedett ágyra dobta.”

„Saját szememmel láttam Népünk Atyjának halálát, és nem úgy történt, miként az emberek hiszik. A mindent tudó Thot, az íbiszfejű szent isten vezérli ujjaim közt a kákaszálat, miközben e sorokat írom, és Maat, az igazság hatalmas istennője tanúsítja szavaim hitelét.

Kéz nem emelkedett a Nagy Fáraóra – áldassék neve az idők végezetéig! –, méreg nem cseppent ételébe, vesztét senki fia nem okozta. Hogy megérthesse az utókor a mégis bekövetkezett tragédia okát, vissza kell repülni az időben egészen addig, míg a gyönyörű és jóságos Nofret beteszi lábát a fényességes palota kapuján. A nagy Ménész által alapított városból, Memphiszből érkezett, hogy szeplőtlen ragyogásával bearanyozza Kemet Urának, Népünk Szent Atyjának szívét. Ha az emberi szerelem mégoly határtalan is, elképzelhetetlenül magasabb rendű annál egy isten szerelme. Urunk sugárzott, mint apja, a fényességes Ré, a tündöklő napisten. Jöhettek követek Kús földjéről, királyok a távoli Mezopotámiából, barbár fejedelmek a sötét birodalomból, a Mi Urunk nem sokat törődött velük, szíve minduntalan szépséges istennőjéhez, Nofrethez húzta. Amiként magasba törő hullám olvad bele a tenger vizébe, úgy vált eggyé lelkük a végtelen szenvedély örvényében. (…)”

„Montika kinyitotta a szemét. Sötét volt, csak az éledező hajnal derengése szűrődött be a menedékház nyitott ajtaján. Körülnézett. Brad és Adraki még aludt, Belian ágya azonban üres volt. A lány felkelt, magára kapta ruháit – olívazöld térdnadrágját és lezser, vékony lenvászonból varrt blúzát –, majd kiosont a szabadba. Hűvös volt, a haldokló hold sarlója halványan simult a sötétlila égboltba, de a keleti hegyek mögött virradó nap már mélyvörösre festette az ég alját. A folyó felé indult. Magányos pacsirta énekelt a közelben, riadt mókus iramodott egy tölgyfa törzsén a terebélyes lombkorona felé. A folyót övező erdősáv sűrűjébe kevesebb jutott a pirkadat fényéből, de Montika szeme gyorsan hozzászokott a félhomályhoz. Messziről hallotta a víz csobogását, hamarosan pedig meg is pillantotta lágy csillámait. Belian lendületes karcsapásokkal úszott a túlpart felől, ruhái és fegyverei a fövenyen hevertek.

– Montika! – kiáltotta meglepetéssel a hangjában a fák közül kilépő lánynak. – Nem számítottam rád.

– Talán ki akarod sajátítani a folyót? – mosolygott incselkedve Montika. A férfi megállt ott, ahol a víz a hasáig ért. – Épp végeztél?

– Azt hiszem, maradok még egy kicsit. – Belian a ruháira sandított. – Menj csak vissza, kezdjétek el a reggelit. Hamarosan csatlakozom.

– A többiek még alszanak, én pedig nem vagyok éhes. Inkább úsznék egyet. Milyen a víz?

– Kissé hűvös.

Montika a parthoz lépett, leguggolt, majd kezét a folyóba mártotta.

– Jó lesz.

Felállt, egy darabig a fiú szemébe nézett, aztán levette a felsőjét. Belian ajka szétnyílt, zavartan bámulta a lány formás mellét, karcsú derekát, lágy ívű csípőjét, amire rásimult a nadrág. Határozottan nem volt már az a kislány, akinek pár éve látta. Egy ideje észrevette, Montika gyönyörű nővé érett, de most minden kétsége szertefoszlott. Elfordította a fejét, miközben érezte, hogy elpirul.

– Tán elégedetlen vagy a látvánnyal, Soro uram?

Belian ezzel felhatalmazást kapott, hogy ismét a lányt szemlélhesse. Nézte, ahogyan kigombolja a nadrágját, majd előrehajolva a térdéig húzza. Miután kilépett a ruhából, félredobta, és Belian felé fordult. A fiúnak elakadt a lélegzete. Ott állt előtte Montika Lodron anyaszült meztelenül.”

„– Az igazságot csak a hazugság romjaira lehet felépíteni.”

Téti István az elmúlt években újraformálta az ifjúsági irodalmat különböző korosztályoknak írt bestseller sorozataival. Művei számos iskolában bekerültek a kötelező olvasmányok közé, miközben gyerekek és szülők százezrei váltak a szériák rajongóivá itthon és külföldön. Most pedig új oldaláról ismerhetjük meg csemetéink kedvenc íróját.

„Mindig úgy éreztem, felnőtteknek szóló könyvek írása során tudnék leginkább kiteljesedni. Ilyenkor nem kell visszafogni magam sem a történetvezetés, sem a kifejezésmód tekintetében; minden gondolatomat szabadon papírra vethetem.”

"Letehetetlen könyv"

Akik már olvasták, tudják, érdemes volt várni a szerző első nagyregényére, amivel ismét magas mércét állított. Az Időtlen rend újszerű megközelítése a fantasy irodalomnak: izgalmas kalandregények, érdekfeszítő filozofikus művek, árnyalt karaktereket felvonultató monumentális eposzok és szépirodalmi drámák legjobb zsánerei keverednek benne vérpezsdítő újdonságokkal. A végeredmény egy letehetetlen könyv, aminek olvasás után is hosszú ideig a hatása alatt maradunk.

"Hogy ne áruljak zsákbamacskát: ebben a könyvben minden megtalálható, ami magát az embert jellemzi. Véres harcok, aljasság, elnyomás, szerelem és szenvedély, mély filozófiai eszmefuttatások, számos drámai vagy épp magasztos pillanat, némi politikával, lélektannal és társadalmi kórképpel fűszerezve. Meg persze sok-sok rejtély, meglepetés az utolsó utáni pillanatig. Egy olyan művet szerettem volna letenni az asztalra, ami egyedi, szórakoztató és elgondolkodtató."

Téti István