Részletek Téti István Kipp - II. könyv művéből

Az eltévedt flamingó

     Zizi, a flamingókislány dalolászva sétálgatott a folyó menti nádasban. Apró, színes kavicsokat gyűjtött, amikből majd nyakláncot készít magának.

     – Ott egy szép kék! – kiáltott fel lelkesen. – Amott meg egy gyönyörű sárga!

     Egyik kavicstól a másikig szaladva észre sem vette, mennyire eltávolodik a folyótól. Már a nádason túli ligetben járt, amikor észrevett egy tarka lepkét.

     – Szervusz, pillangó! – köszönt vidáman Zizi.

     A lepke azonban rá se hederített, továbbröppent.

     – Hé, várj meg! – kiabálta a kisflamingó. – Játsszunk együtt!

     Sokáig kergette a pillangót, míg az végül eltűnt az ezernyi színben pompázó virágok között.

     – Akkor menj, te undok lepke! Nem is akarok játszani veled.

     Zizinek megkordult a gyomra.

     – Ajaj, már biztosan mindjárt kész az ebéd – jutott eszébe. – Anyu vár a finom ráklevessel, nyami-nyami. Jobb, ha most hazamegyek.

Ezzel már indult is volna, ám rájött, hogy fogalma sincs, merre van a haza.

     – Honnan is jöttem? – morfondírozott Zizi. – Talán arról? Vagy inkább onnan?

     Végül elindult valamerre, de bár ne tette volna! Annyira elmerült a nagy kavicsgyűjtögetésben és lepkehajkurászásban, hogy nem is figyelte, merre viszi a lába. Amikor felnézett, egyáltalán nem volt ismerős a környék, és pechjére éppen a rossz irányba indult, egyre távolodva az otthonától.

(...)

Gepárdok földje

(...)

     Minden erejüket beleadva rohantak a sziklák felé, ám a távolság folyamatosan csökkent köztük és üldözőik között. Mikor Lulu hátrafordult, tisztán látta a gepárdok rémisztő fejét. Szájuk nyitva volt, ahogy elképesztő sebességgel, lihegve száguldottak, már hegyes fogaikat is ki tudta venni. Az egyik kivált a bolyból, és még nagyobb sebességre kapcsolva szinte repült a levegőben.

     Kipp elérte a dombot, a meredek szikla azonban megmászhatatlan kőfalként magasodott föléjük.

     – Itt nem tudunk feljutni! – kiáltotta elkeseredetten, miközben továbbrohant a vonulat mentén.

     A sziklafal ívesen kanyarodott, Kipp követte az oldala mellett kitaposott ösvényt. Kisvártatva a csapás beszűkült, bal oldalon meredeken lejteni kezdett a talaj, kicsivel odébb pedig már mély szakadék tátongott mellettük, míg másik oldalukon továbbra is a megmászhatatlan sziklafal magasodott. A szerpentin viszonylag széles volt, ám sem jobbra, sem balra nem tudtak kitérni, csak a hegyoldalban kanyargó utat követhették.

     A gepárdok már egészen közel értek hozzájuk, ott lihegtek a nyakukban, fenyegetően morogva. Kipp hallotta acsargásukat, és amikor ismét hátranézett, felkiáltott ijedtében. Az elöl száguldó gepárd csupán pár lépésre volt tőlük.

(...)

Harc a királyságért

(...)

     Kabaka a király elé vezette őket.

     – Nézd, apa! Kipp és Lulu visszatért. Fontos hírük van számodra.

     – No lám! – lepődött meg Oba király. – A két kis beszélő embervakarcs. Mi szél hozott újra ide titeket?

     – Veszélyben a birodalmad, Oba király – kezdett bele Kipp. – Dalmar herceg szövetkezett Fekete Szarvval, a bivalyherceggel. Holdtöltekor egyesítik seregeiket a nagy vízesésnél, hogy megtámadjanak téged. Dalmar akar a király lenni.

     – Dalmar – morogta Oba. – Sosem bíztam igazán abban a fondorlatos macskában. – Aztán Dakarira nézett. – Hát te ki vagy, gepárd? Talán Dalmar küldött kémkedni?!

     – Nem, Oba király – kelt gyorsan Dakari védelmére Kipp. – Ő itt Dakari, a leggyorsabb gepárd. Ő segített nekünk megszökni Dalmar herceg fogságából.

     – Vagy úgy. – Oba még mindig gyanakvóan mustrálta Dakarit. – És miért árulnád el a saját főnöködet?

     – Nem engedelmeskedem egy becstelen uralkodó parancsainak – húzta ki magát Dakari. – Te jó király vagy, Oba, jobb, mint Dalmar lenne. Én továbbra is téged szolgállak, nem veszek részt az összeesküvésben.

     Obának tetszett Dakari becsületessége.

     – Jól van, fiam. Akkor állj mellém, és segíts legyőzni azt az álnok Dalmart.

(...)

Emberek a láthatáron

(...)

     Hirtelen libbent a kunyhó ajtónyílását takaró függöny, és magas, tekintélyt parancsoló férfi lépett be rajta. Ugyanolyan sötét bőre volt, mint mindenkinek a faluban, ám a ruházata egészen más. Ő nem nadrágot és inget viselt, mint a többiek, hanem vörös lepel lógott a válláról egészen a földig. Kezében hosszú, görbe botot tartott, a fejét pedig három színes madártoll díszítette.

     – Köszöntelek benneteket! – szólalt meg mély, barátságos hangján.

     – Üdv neked is! – felelte Tuma, aztán döbbenten pattant fel. – Hé, hé, hé! Várjunk csak! Én értettem, amit mondtál? És válaszoltam rá? Egy emberrel beszélgetek?! Az lehetetlen!

     – Most akkor értesz engem, vagy sem? – mosolygott rá az idegen.

     – Értelek én, de ez akkor is lehetetlen! Tüsi, Melák, ti is felfogjátok, amit mond?

     – Én igen – felelte Tüsi meglepődve.

     – Én is – erősítette meg Melák.

     – Mi olyan különös ebben? – nézett rájuk a magas férfi. – Kippet és Lulut is értitek, nem igaz?

     Most aztán még jobban megdöbbentek.

     – Tudod a nevünket?! – szökkent talpra Kipp.

     – De hát ki vagy te? – meredt az idegenre Lulu is.

     – A nevem Gabra. De sokkal fontosabb kérdés, hogy kik vagytok ti.

(...)