Részletek Téti István Kipp - III. könyv művéből

Új szövetségesek

(...)

     – Nem sanyargathatod szegény állatokat – győzködte az apukáját Kipp. – Nekik nem jó móka előadni a mutatványokat, amiket tanítasz nekik. A szavannán a helyük, csak ott élhetnek boldogan.

     – Nézd, fiam – csóválta a fejét Kipp édesapja –, ez nem ilyen egyszerű. Nekem ez a munkám, ezzel keresem a család betevőjét. Milton úr pedig amúgy sem engedné szabadon az állatokat, ebben biztos lehetsz.

– De ha te megmondanád neki – ellenkezett Kipp –, hogy nem leszel többé idomár, akkor…

– Akkor felvenne valaki mást helyettem – vágott közbe az apja. – Én pedig munka nélkül maradnék. Szóval fejezzük be a vitát. Amíg van cirkusz, addig én vagyok az állatidomár.

(...)

A király haragja

(...)

     Marló és Dakari elrejtőztek az út menti növényzetben, onnan leskelődtek. A motorzúgás egyre erősödött, mígnem felbukkant a teherautó. Amikor elhajtott előttük, Marlóék meghallották a platón fogva tartott Oringó és Ada hangját.

     – Segítség! Elrabolnak minket!

     Mire észbe kaptak, a teherkocsi már továbbrobogott, majd eltűnt a következő kanyarban.

     – Hallottad, Dakari? – kérdezte kétségbeesve Marló. – Valaki segítségért kiáltott. Mintha Oringót és Adát hallottam volna.

     – Én is hallottam – erősítette meg Dakari. – Oringót és Adát elrabolták az emberek!

     – Most mitévők legyünk, Dakari?

     – Azonnal értesítenünk kell Oba királyt – felelte a gepárdherceg.

     Marló és Dakari rohanni kezdett, ám a kis szurikáta hamar lemaradt.

     – Gyere már, Marló! – noszogatta őt Dakari. – Mielőbb tudatnunk kell Oba királlyal a hírt.

     – Menj csak előre, Dakari – lihegte a kalapos szurikáta. – Majd utolérlek.

     Dakari elvágtatott, Marló persze nem érte be őt. Hogyan is lehetne lépést tartani a szavanna leggyorsabb futóbajnokával?

(...)

A polgármester

(...)

     – Mi a helyzet, kis gazdám? – kérdezte a kutyus. – Miért hívtál?

     – Mert apa nem hiszi el, hogy tudok beszélni az állatokkal. Most bebizonyítjuk neki.

     Hendrik bácsi persze egy mukkot sem értett Kipp és Filkó társalgásából, ő csak annyit hallott, hogy a fia kiválóan utánozza a kutyaugatást.

     – Ez nem bizonyíték, Kipp – csóválta a fejét Hendrik bácsi. – Én is tudok ugatni, ha akarok, attól még sem a kutya nem fog megérteni engem, sem én őt.

     – Akkor mondj valamit, amit Filkónak meg kell csinálnia – javasolta Kipp. – Én pedig lefordítom neki.

     – Ám legyen – egyezett bele Hendrik bácsi. – Mondd meg a kutyának, hogy hozza ide az újságot. A konyhában van, az asztalon.

     Kipp elmondta Filkónak, mit szeretne az apukája, mire a kutyus berohant a házba. Kisvártatva visszatért, és… csodák csodája: az újság ott volt a fogai között! Kipp apukája úgy megdöbbent, hogy még a szája is tátva maradt.

     – De hiszen ez lehetetlen – motyogta értetlenül.

     – A saját szemével látta, Hendrik bácsi – mosolygott rá Lulu. – Akkor hogyan volna lehetetlen?

(...)

Új kezdet

(...)

     Míg a szüleik kicsomagoltak, Tom és a húga, Ella kimentek sétálni a parkba. Egy közeli fa tövében megpillantottak két gyereket. A fiúnak szőke haja volt, a lánynak barna, két copfba kötve. Egy szurikátával, egy tarajos süllel és egy orrszarvúbébivel beszélgettek. Úgy ám, Tom és Ella a saját szemével látta, hogy a két gyerek az állatokkal társalog. Rögtön tudták, kik ők.

     – Odanézz, Ella! – suttogta áhítattal Tom. – Az ott a híres Kipp és Lulu, akik beszélnek az állatok nyelvén!

     – Ó, igen – bólogatott Ella. – Sokat hallottam már róluk. Ők teremtettek békét az emberek és az állatok között.

(...)