Részletek Téti István Kipp című könyvből

Különös találkozás

     Tuma, a gézengúz szurikáta épp azon törte a fejét, hogyan tréfálhatná meg a barátait. Melák, a nagyra nőtt orrszarvúbébi meglehetősen hiszékeny, így őt könnyen rá lehet szedni. Ám Tüsi már nehezebb eset. Hiszen Tüsi, a tarajos sül okos. Nagyon okos. Valójában még Tumánál is okosabb, de persze Tuma ezt sosem ismerné be.

     Szóval Tuma, a minden lében kanál szurikáta ott hevert a puha fűvel borított tisztáson, a Nagyerdő közepén, és nézte, ahogy Melák szuszogva alszik, Tüsi pedig egy friss gumót rágcsál.  A gyümölcs mellett a gumó volt Tüsi kedvenc eledele. A nap forrón sütött, de a tisztást körbeölelő magas fák hűs árnyékot vetettek. Tumának eszébe jutott, mivel viccelhetné meg társait. Felpattant, és halálra rémült arccal felkiáltott.

     – Vigyázzatok! Ott van Jabari! – mutatott Tuma a közeli fák felé, miközben egész hihetően színlelte, hogy megijedt.

     Melák, az orrszarvúbébi és Tüsi, a tarajos sül egyszerre ugrottak fel rémületükben. Jabari ugyanis nem más, mint a félelmetes, veszedelmes leopárd, akitől minden állat retteg a környéken.

(...)

Csapda

(...)

     – Tessék – mutatott Sumák a nyílásra –, ez az a barlang.

     Tuma bekukkantott, de nem látott odabent semmit.

     – Erasto bácsi! – kiabálta. – Odabent vagy?

     Nem jött válasz.

     – Talán elaludt – vonta meg a vállát a róka.

     – Talán csak hazudtál – pillantott rá mérgesen Tuma.

     – Majd én megnézem – ajánlotta Kipp.

     – Veled tartok – állt mellé Lulu.

     A két gyerek belépett a barlangba, Tuma, Tüsi és Melák követte őket. Sumák csak erre várt. Amint mindenki eltűnt a hasadékban, elsomfordált.

     – Én nem látok itt senkit – mondta Kipp, amikor elérték a barlang végét.

     – Hahó, Erasto bácsi! – kiabálta Melák, de csak a falakról visszaverődő visszhang volt a válasz.

     – Na tessék! – mérgelődött Tuma. – Nem meg mondtam, hogy Sumák át akar verni minket? Ide figyelj, te nagy fülű, sunyi, hazudós… Hé! Sumák! Hol vagy? – forgatta a fejét Tuma, aki most vette észre, hogy a róka eltűnt.

     – Itt valami nagyon nem stimmel – vakarta a fejét Tüsi. – Miért csalt ide minket Sumák? Rosszat sejtek.

     – Gyerünk innen, minél előbb! – javasolta Tuma, és már indult is a kijárat felé.

     Mielőtt azonban kiléphettek volna a barlangból, egy hatalmas, fenyegető fej jelent meg a nyílásban, elzárva előlük a menekülés útját.

(...)

A szavanna királya

(...)

     – No lám! Ezért valóban érdemes volt felkelnem. Két kis emberkölyök a földemen. Most végre bosszút állhatok azért, amit a ti népetek tett az enyémmel!

     – Mit tettek az emberek a népeddel? – kérdezte Kipp. – Miért akarsz bosszút állni?

     – Még kérded, te kis pimasz kölyök?! – mordult rá Oba. – Ez a föld, ameddig a szem ellát, az én őseimé volt a világ kezdete óta. Békésen éltek itt az állatok, az oroszlánok nemzetsége pedig igazságosan uralkodott felettük. Aztán jöttek az orvvadászok,és puskáikkal lövöldöztek az állatokra. Akit meg nem lőttek le, azt elrabolták, és elvitték a városaikba, hogy cirkuszokban és állatkertekben kelljen raboskodniuk. Amióta az emberek betették ide a lábukat, nekünk folyton menekülnünk kell. Még kölyök voltam, amikor a testvéremet elfogták az emberek, és elvitték őt. Azóta sem láttuk szegényt.

     Oba szemében könny csillant. Kipp és Lulu nagyon megsajnálta őt, amiért elveszítette a testvérét. Oba azonban megrázta magát, és ismét dühösen nézett rájuk.

     – Hát ezért kell bűnhődnötök! Most végre bosszút állok az embereken. Ti lesztek az ebédem!

     Oba fenyegetően morogva indult el Kipp és Lulu felé. A két gyerek ijedten nézett körül, de rá kellett jönniük, hogy innen nincs menekvés. A király katonái, a hiénák körbeállták őket, ráadásul sokkal gyorsabban tudnak futni, mint Kipp és Lulu, tehát elszaladniuk is felesleges lenne. A feldühödött oroszlán pedig egyre csak közelít feléjük.

(...)

Az emberek birodalma

(...)

     Kabaka büszkén vonult a völgyben.

     – Na, mit szóltok? Rendesen ráijesztettem a gonosz útonállókra, ugye?

     – Jó, hogy velünk vagy, Kabaka – jegyezte meg Lulu. – A te kíséreteddel biztosan eljutunk az Aranysivatagba.

     Ahogy mentek, mendegéltek, egyszer csak távoli morajlás ütötte meg a fülüket.

     – Mi ez? – lepődött meg Tuma. – Talán dörög az ég?

     – Egy árva felhő sincs felettünk – állapította meg Tüsi.

     Ekkor a talaj is remegni kezdett a lábuk alatt.

     – Csak nem földrengés? – hüledezett Melák.

     Kipp hátrapillantott, és elakadt a lélegzete.

     – Odanézzetek! – kiáltotta riadtan. – Egy hatalmas bivalycsorda száguld felénk!

     A többiek is megfordultak, és csakhamar eluralkodott rajtuk a pánik.

     – Jaj nekünk! – kiáltott Tuma. – El fognak taposni minket!

     Kipp körülnézett, és kétségbeesve látta, hogy se jobbra, se balra nem tudnak kitérni a csorda elől, hiszen meredek sziklafal emelkedik a magasba mindkét oldalon.

     – Csak előre mehetünk, nincs más út – mondta. – Futás!

     Ezzel rohanni kezdtek, ahogy a lábuk bírta. Futottak, futottak, ám a megriadt bivalyok – akiket Galád és Böhöm ijesztettek meg – még gyorsabban vágtattak. Úgy rontottak előre százával, hogy remegett alattuk a föld, patáikkal pedig magasra verték a port.

     – Átgázolnak rajtunk! – jajveszékelt Tuma, amikor hátranézett, és látta, hogy a csorda már a nyakukban liheg. – Nincs esélyünk!

(...)