Afrika vad vidékén, a krokodiloktól hemzsegő Mara folyótól keletre állt egy birtok. Sok-sok évvel ezelőtt egy Armand nevű, kilencéves forma fiú osont ki a tornácos házból azon a végzetes estén. A hold és a felhőtlen égbolton tisztán ragyogó csillagok fénye hosszú árnyékokat vetett a birtok udvarára. Armand, amilyen csendesen csak tudott, lesettenkedett a tornác lépcsőjén, és a ház sötét árnyékában a hátsó épületek felé vette az irányt. Alig tett meg néhány lépést, amikor halk pisszegést hallott az egyik mangófa mögül. Armand közelebb ment, és néma kézfogással üdvözölte a fa mögül előlépő barátját, Shakát.
Shaka egyidős volt Armanddal, ugyanolyan magas, ám bőre ébenfeketén csillogott a holdfényben. Afrika szülötte volt, mint ahogyan ősei is. Armand nagyszülei viszont a távoli, esős-hűvös Angliából települtek a fekete kontinensre, amikor még Armand apja sem született meg. Így aztán – fehér bőrétől függetlenül – Armand is afrikainak számított, nem is járt még soha más földön. Itt született, itt cseperedett nagyfiúvá, olyan naggyá, hogy elérkezettnek látta az időt az éjszakai cibetmacska-vadászatra. Shakával már napok óta tervezgették, és a telihold napját tűzték ki időpontnak, így a hold elegendő fényt biztosít számukra ahhoz, hogy lámpa nélkül vessék be magukat a vadonba.
– Készen állsz, Ingwe? – kérdezte Shaka.
– Induljunk – felelte Armand.
(…)
A szomszéd farmját semmilyen kerítés nem választotta el Armand apjának birtokától, csupán hosszan elnyúló, alacsony cserjék sora jelezte a határt, amely most fekete vonalként húzódott előttük a sápadt holdfényben. A két fiú könnyedén átjutott a bokrokon, és egyenesen a közeli erdősáv felé vették az irányt, ahol a cibetmacska lakhelyét sejtették a fák közti sűrű bozótban. Bár Shaka ősei Afrika déli részéről, a zuluk földjéről származtak, Shaka több ezer mérfölddel fentebb, itt, a maszájok vadregényes földjén született, ahogyan Armand is. Így mindketten a maszáj harcosok ősi fegyverét, a bunkósbotszerű rungut tartották a kezükben, ahogyan lassan lopakodtak a sötét erdőben mint néma árnyak.
De amit megláttak a fák között, alig húsz méterre maguk előtt, nem a cibetmacska volt. Hanem valami sokkal nagyobb, sokkalta veszedelmesebb ragadozó, minden állat ura, a fenevadak királya: egy oroszlán. Armand és Shaka egyszerre merevedtek meg, lábuk földbe gyökerezett, mozdulni sem mertek. A hold fényében gonoszul csillogó szempár egyenesen rájuk szegeződött, majd az óriási hímoroszlán fejét leszegve, lassú léptekkel elindult feléjük. A torkából feltörő mély morgástól Armand karján felállt a szőr, szíve hevesen vert. Biztosra vette, hogy nem élik túl ezt a találkozást, és fájdalmasan tudatosult benne, hogy vadászból zsákmánnyá váltak. Harci botjuk mit sem ér a világ legveszélyesebb ragadozójával szemben.
Armand sebei még be sem gyógyultak, amikor Shakával ismét útra kelt a vadonba. A közeli dombról nézték a völgyben legelésző zebrákat és a keskeny folyó napfénytől csillogó vizén átgázoló gnúcsordát. Imádták Afrika végtelen szavannáit, az akáciafákkal és sűrű bozótokkal teleszórt, hasadékokkal és zöldellő dombokkal szabdalt festői tájat, a gazdag állatvilágot, a szabadság és a veszély állandó érzését. Az elefántok, orrszarvúk, krokodilok, hiénák, antilopok, zsiráfok, sakálok, gepárdok és megannyi más, különleges állat birodalmában az élet sosem volt unalmas.
Együtt játszottak a vad maszáj gyerekekkel, célba dobtak a bunkósbotformájú rungukkal, birkózóversenyeket szerveztek, hogy kiderítsék, ki a legerősebb harcos, vagy épp órákon át figyelték az ezerszínű madarakat. Máskor pedig sólymot röptettek, harcsát horgásztak a közeli patakban, póniháton terelték a farmon a marhacsordákat, meg persze vadásztak mindenre, ami mozgott, és nem volttúlságosan veszélyes.
(…)
– Ígérd meg, hogy gyakran meglátogattok minket – mondta Armandnak könnyes szemmel az édesanyja, amikor eljött a búcsú pillanata, a nairobi repülőtéren.
– Megígérem, anya – felelte Armand.
Ekkor Lungelo bácsi lépett elé, és mély hangján így szólt:
– Készítettem neked valamit, Ingwe. Egy varázserővel bíró karkötőt, ami megóv a bajtól és a balszerencsétől.
Lungelo bácsi elővette a saját kezűleg készített, különleges bőr karkötőt, és Armand csuklójára helyezte. Az alsó, szélesebb bőrdarabon egy keskenyebb futott végig, és fém csattal lehetett rögzíteni.
– Miután elkészültem vele, elvittem Lolkerrához, a varázslóhoz, aki megidézte Afrika ősi szellemeit, és áldást mondott rá. Így már varázserővel bír ez a karkötő. Megóv téged a balszerencsétől, segít kijutnia bajból és rálelni a helyes útra – mondta Lungelo bácsi.
Másnap Manfréd élénk madárcsicsergésre ébredt. Még ez is egészen más volt, mint otthon, a Pilisben. A mézkalauzok, búbospacsirták, törpepapagájok és cserregő nádiposzáták koncertje nyújtott zenei aláfestést ahhoz a varázslatos látványhoz, ami Manfréd szeme elé tárult, amikor elhúzta a lakosztály sátorvásznát. Tegnapi érkezésükkor sötét volt, ám most a keleti dombok mögül előbukkanó nap bearanyozta az Ingwe Safari Hotelt körülvevő tájat, ami olyan volt, mintha az apjától kapott, varázslatos afrikás könyvek lapjai elevenedtek volna meg. Hatalmas gnúcsordák verték fel a port a távolban, hosszú nyakú zsiráfok lépkedtek gőgösen az akáciafák között, zebrák legelészték a szavanna füvét, az alig néhány lépésnyire lévő kerítés fölött pedig egy gigantikus méretű elefánt dugta át a fejét, és apró, értelmes szemeivel egyenesen Manfrédra nézett.
– Anton! – kiáltotta öccsének. – Anton, nézd! Itt egy elefánt! Mindjárt bejön, és a füledbe trombitál, ha nem kelsz fel.
Anton álmos fejjel, de fürgén szaladt a kunyhó bejárata előtti teraszra, aztán a fakorlátra támaszkodva a két testvér áhítattal nézte a lélegzetelállító látványt.
(…)
Manfréd megkerülte az éttermet, és elindult a keskeny gyalogúton, ami sűrű, zöld növényzeten keresztül vezetett az ismeretlenbe. Hamarosan kiért a fák és bokrok közül, és megpillantott maga előtt egy nagyobb, valamint néhány kisebb házat. Olyan volt, mint egy kihalt tanya. Manfréd lassan lépkedett az elhagyatott épületek felé; minél távolabb került a hoteltől, annál idegesebb lett. Nem tudta, mi ez a hely, mi vár itt rá. Csend volt, szokatlan csend, még a poszáták sem daloltak az elszórva álló mangófákon. Elhaladt a legközelebb eső, kisebb kunyhó mellett, majd folytatta útját a nagyobb házhoz. Ennek széles tornáca volt, amire megkopott kőlépcső vezetett fel. Manfréd látta, hogy a bejárati ajtó résnyire nyitva van, elindult hát a lépcső felé. Mielőtt azonban fellépett volna, egy dárda fúródott a földbe, közvetlenül a lába előtt. Ijedtében felkiáltott, és hátraszökkent.
Kicsivel később a Land Rover már a szavannát átszelő földúton robogott a folyó irányába. Baloldalon óriási zebracsorda legelészett, az út másik felén egy zsiráfcsalád falatozta az ernyőakáciák leveleit, kicsivel előttük elefántok haladtak a csapás menetén, a távoli dombon pedig egy magányos gepárd sziluettje látszott. Manfréd elöl ült, Joel mellett, Anton pedig mögöttük állt a nyitott tetejű terepjáróban. Egyszer csak izgatottan felkiáltott:
– Odanézzetek! Orrszarvú!
Joel és Manfréd is meglátta a távolban, az alacsony fák között álldogáló hatalmas állatot.
– Menjünk közelebb, Joel – mondta Manfréd.
– Nem, nem – felelte a szafarivezető. – Nagyapátok megtiltotta, hogy a folyó közelébe menjünk. Itt elfordulunk, és a zebrákat megkerülve szépen visszamegyünk a hotelhez.
– Na de Joel! – ellenkezett Anton. – Hát nem akarsz a kedvünkben járni? Azt akarod, hogy elpanaszoljuk Lionel papának, milyen unalmas túravezető vagy?
– Még hogy én unalmas?! – háborodott fel Joel. – Az én vendégeim mindig fülig érőszájjal szállnak ki az autóból.
– Hát, a mi szánk nem fog fülig érni, az biztos – mondta csalódottságot színlelve Anton. – Ez így elég unalmas. Otthon, a pilisi erdőkben izgalmasabb kalandokban van részünk. Nem igaz, Manfréd?
– Igaz, ami igaz – felelte Manfréd. – Amikor megküzdöttünk a fekete kóborkutyával, vagy amikor a vadkan elől menekültünk, az sokkal izgalmasabb volt.
– Ezért kár volt Afrikába jönnünk – hergelte tovább Anton Joelt –, hogy távolról nézzük a legelésző zebrákat. Otthon, az állatkertben is megnézhetnénk őket, az sem lenne uncsibb. Meg is mondom Lionel papának, hogy holnap adjon mellénk egy igazi szafarivezetőt.
Joelnek elszorult a torka. Semmitől sem félt jobban, mint hogy a főnök elégedetlen lesz a munkájával. És különben is, mi az, hogy ő nem igazi szafarivezető! Még soha, egyetlen vendég sem panaszkodott rá. Hát, most sem fog! – döntötte el végül.
– Jól van – adta be a derekát Joel. – Egy kicsit közelebb megyünk az orrszarvúhoz.
– Ez a beszéd, Joel! – kiáltotta Anton, és erőteljesen hátba vágta a túravezetőt.– Mutasd meg nekünk, mi az igazi afrikai kaland! Juhúú! – kurjantotta, széttárt kezeit az ég felé emelve.
Az egyik elefánt elindult a nyitott oldalú terepjárók felé, lassú, imbolygó járással, és karnyújtásnyira állt meg Laurától. A lány áhítattal vegyes félelemmel nézte a gigantikus állatot, és ösztönösen közelebb húzódott Manfrédhoz.
– Ne mozogj – súgta neki az első ülésről Lionel papa. – És ne félj.
Az elefánt lassan megtapogatta ormányával az autó oldalát, majd végigsimította Laura karját. A lány bőrén végigfutott a hideg, de nem mert megmozdulni, még levegőt venni sem. Az egész társaság lélegzetvisszafojtva figyelte a jelenetet. A hatalmas állat oldalra fordította a fejét, és egészen közel hajolt Laurához. Néhány centiről nézett a lány arcába. Laura meredten bámult szürke redők között ülő kicsiny, okos szemébe, kis híján elájult, de nem mozdult meg. Tudta, hogy ez az irdatlan méretű állat egy szempillantás alatt darabokra törhetné a terepjárót, amiben ülnek. Szinte sugárzott belőle az elemi erő.
(…)
Ekkor meglátták a főkapun belépő maszájokat. Két nő és öt kislány vesszőből font kosarakat cipeltek.
– Ők kik? – kérdezte Laura.
– Nem tudom. Talán a konyhára hoztak valamit – töprengett Manfréd. – Zöldséget meg gyümölcsöt, gondolom.
A maszáj kislányok hamarosan visszajöttek az épületből, és egyenesen Laura felé indultak. Hevesen beszéltek valamit egymás között, Manfréd és Laura számára érthetetlen nyelven. Látszott, hogy nagyon izgatottak. Szinte lerohanták Laurát, amitől a lány megijedt, és hátrálni kezdett. Az öt fekete bőrű lány egyre közelebb ment, kezükkel Laura feje felé nyúlkálva. Mielőtt Manfréd közbeléphetett volna, az egyik maszáj lány megfogta Laura szőke haját, és csillogó szemekkel magyarázott valamit a többieknek.
Már vagy egy órája gubbasztottak egy kőrakás mögött, amikor megjelentek a gepárdok. Kecses alakjuk vibrált a déli forróságban, ahogy Manfrédék felé közeledtek a magas fűben.
– Nézd, ott vannak – suttogta Langa.
A szél az antilopok felől fújt, így a békésen legelésző csorda nem vette észre sem őket, sem az oldalról érkező ragadozókat. A két gepárd egymástól kicsit eltávolodva közelített a patások felé. Még nem voltak elég közel, amikor az egyik antilop észrevette a veszélyt, és megiramodott. A csorda követte őt, hangos robajjal rohantak pontosan a Manfrédot és Langát rejtő kőrakás felé. A két gepárd egyszerre kezdett sprintelni. Mintha puskából lőtték volna ki őket. Olyan szédületes sebességgel repültek a zsákmányuk felé, hogy úgy tűnt, a levegőben úsznak. Manfréd lenyűgözve nézte. Az egyik gepárd egészen közel süvített el a kőrakás mellett, így Manfréd szinte karnyújtásnyi távolságból láthatta, amint a ragadozó ráveti magát egy fiatal antilopra.
(…)
Épp elindultak visszafelé, amikor egy tucat maszáj fiú lépett ki a tisztás túloldalát borító bozótból. Manfréd és Langa megdermedt. Ilyen túlerővel szemben senkinek sem volna esélye. Tizenkét erős maszáj fiú kettőjük ellen! Tisztában voltak vele, hogy ebből nem jöhetnek ki győztesen. De valahogy egyikük sem akart elfutni. Megálltak egymás mellett, és rezzenéstelen arccal nézték a feléjük közeledő csapatot.
A maszájokat nagy növésű, szikár fiú vezette, aki nem sokkal lehetett idősebb Manfrédnál és Langánál, viszont fél fejjel magasabb volt náluk. Manfréd végigmérte a társaságot, és felismerte a sebhelyes arcút meg a két másikat, akikkel reggel megküzdöttek. A maszájok szótlanul megálltak, egy lépéssel Manfrédék előtt. Olyanok voltak, mint a csatasorba fejlődött harcosok.
A magas vezető hangja mély, rekedtes volt, akár egy felnőtt férfié. Manfréd összerezzent, amikor megszólalt.
– Te tudod, ki vagyok, Langa.
– Igen, tudom – felelte Langa. – Lekuta vagy, a Vezér.
– Elfáradtam – mondta Laura egy idő után. – Menjünk ki napozni.
A parton megtörölköztek, közben Manfréd helyet foglalt az egyik napágyon.
– Inkább vigyük le a gyékényeket a víz mellé, a homokba – javasolta Laura. – Szeretem, amikor napozás közben a hullámok hűsítik a lábamat.
Felkaptak két napozógyékényt, amelyek összetekerve hevertek az ágyak mellett, és lementek oda, ahol az óceán hullámai a homokot nyaldosták. Laura naptejet is hozott, amivel bekente magát mindenhol, csak a hátát nem érte el.
– Bekennéd a hátamat, Manfréd?
– Persze, add csak ide.
Manfréd átvette a tubust, nyomott a tenyerére a fehér krémből, és simogató mozdulatokkal szépen eloszlatta Laura vállaitól egészen a derekáig. Utána Laura is bekente Manfréd hátát, majd lehasaltak a gyékényre, és élvezték az afrikai nap melegségét.
(…)
A nap már elérte a horizontot, mire véget ért a hajókirándulás. Manfréd és Laura a mólóról nézték, ahogy a vörösen izzó égitest utolsó sugarai aranyba borítják az óceán csillámló vizét. A távolban delfinek ugráltak a levegőbe, mögöttük egy vitorlás körvonala rajzolódott ki. Gyönyörű volt, és minden olyan békés, mint ahogyan a következő két napon is, amit a parti hotelben töltöttek. Ám afrikai nyaralásuk még nem ért véget, és Afrika sokkal vadabb hely annál, hogy az ember békés nyugalomban tölthesse vakációját. A veszély ott lapul minden fa árnyékában, minden szikla mögött, de leginkább a szavanna sűrű bozótjának mélyén. És Anton hamarosan útnak indul egy olyan vidékre, ahol talán csak varázslat segítségével lehet életben maradni.
– Ki az a nagy Lolkerra? – kérdezte Anton Lungelo bácsitól, miközben a lány eltűnt az út menti magas növények mögött.
– Ő minden maszáj legnagyobbika, a szellemi vezető. És varázsló – felelte halkan, mély hangján Lungelo bácsi. – Akit az imént megmentettél, Isina volt, a nagy Lolkerra dédunokája.
– És a nagy Lolkerra is itt lakik valahol a környéken? – kérdezte Anton.
– Ó, nem. A nagy Lolkerra a felhők felett lakik, az Oroszlánszikla csúcsán, messze innen.
– De akkor honnan fogja megtudni, hogy megmentettem a dédunokáját? – tudakolta a fiú.
– Már tudja – suttogta Lungelo bácsi, távolba révedő tekintettel.
Anton hátán végigfutott a hideg.
– Honnan tudja? – kérdezte halkan.
– A nagy Lolkerra mindent lát – magyarázta Lungelo bácsi. – Egész maszáj földön semmi sem történhet, amiről ő ne tudna. Ő ott van mindenhol.
Anton megborzongva nézett körül.
– Én nem látok senkit – mondta.
– Ő viszont lát téged – válaszolta Lungelo bácsi, ezzel elindult vissza az épületbe.
(…)
Amikor Anton és Lungelo bácsi megjelent a kapuban, vörös lepelbe burkolódzó maszájok álltak fel a tüzek mellől, elébük siettek, aztán közrefogták a két idegent. Az elefántcsont ékszerekkel és színes üveggyöngyökkel ékesített nők levették Anton sapkáját, és nevetgélve érintették meg aranyló haját, közben furcsa törzsi nyelven beszélgettek, amiből Anton egy szót sem értett.
Aztán hirtelen abbamaradt a zsivaj, síri csend lett, és mindenki a középső, legnagyobb kunyhó felé nézett, ahonnan különös alak lépett elő. Magas volt, szikár, és bár nagyon öreg lehetett – még Lungelo bácsinál is sokkal idősebb –, ez egyáltalán nem látszott rajta. Ruganyos léptekkel indult el az érkezők felé, mozgása olyan légies volt, mintha a levegőben úszna. Két szolgálólány kísérte, fáklyákkal a kezükben, a tömeg pedig szétnyílt előtte, és meghajolt.
– Lolkerra – suttogták, amikor elhaladt mellettük az öreg varázsló.
A nagy Lolkerra megállt Antonék előtt, és átható tekintettel nézett a megszeppent fiúra. Anton úgy érezte, a nagy Lolkerra belelát a gondolataiba.
A hatalmas sörényű hím oroszlán olyan hirtelen támadt, hogy mire Manfréd felfogta, már a zebra hátán kapaszkodott karmaival. A vadászat látványa most is lélegzetelállítóan izgalmas volt, ám Langa nem ezért hozta őt ide. Valami mást akart megmutatni neki, ami most következett.
– Nézd! – mutatott előre Langa. – Ott, a fák között. Látod?
Manfréd alig hitt a szemének. Egy kis csapat maszáj harcos szaladt a fák között, kezükben dárdával, egyenesen az oroszlánok felé. A három vadállat is észrevette a közeledő maszájokat, és morogva felálltak az elejtett zebratetem mellől.
– Úristen! – suttogta Manfréd. – Az oroszlánok meg fogják ölni a maszájokat. Miért nem menekülnek innen? Miért közelítenek?
– A hús kell nekik – magyarázta Langa.
– Tessék? – hitetlenkedett Manfréd. – El akarják venni a zebrát az oroszlánoktól? Ez őrültség!
(…)
Langa motorjával hamar odaértek a megbeszélt helyre, a Hiéna-völgybe. Manfréd felnézett a völgy túloldalán magasodó Elefántsziklára, amikor annak csúcsán felbukkantak a maszáj fiúk. A mögöttük lebukó nap hátulról világította meg őket, a vérvörös égbolt előtt fekete árnyakként rajzolódott ki alakjuk, a vállukra vetett lepel lobogott a kora esti szélben. Lenyűgöző és félelmetes látványt nyújtott, ahogyan magabiztosan közeledtek Afrika vad fiai.
– Üdvözöllek, Fehér leopárd – szólította meg őket Lekuta azon a hátborzongatóan mély hangján. – És téged is, zulu harcos – fordult most Langához. – Már az is bátorságra vall, hogy eljöttetek.
– Hogyan fogjuk összemérni az erőnket? – kérdezte Manfréd.
– Nem csak az erő számít, Fehér leopárd – felelte Lekuta. – Bátorság, ügyesség, gyorsaság: mind erények ezen a földön.
Két maszáj leszúrta a dárdáját a földbe, majd rátettek egy-egy majomkoponyát, amit magukkal hoztak.
– Adj neki egy rungut – utasította Lekuta a sebhelyes arcú társát.
A fiú Manfréd kezébe nyomta a bunkósfejű buzogányra hasonlító maszáj fegyvert.
– Tűnjünk innen! – kiáltotta rémülten Manfréd, majd Laurát maga után rántva rohanni kezdtek a szűk nyílás felé.
Amikor a folyosóhoz értek, Manfréd elbotlott, Laura pedig a lendülettől szinte átesett rajta. A lámpa kirepült Manfréd kezéből, a falnak csapódott, kialudt és elgurult a kamrában. Teljes sötétség borult rájuk, az orrukig sem láttak. A macskanyávogás most egészen közelről hallatszott a sötétben. Manfréd és Laura pánikba esett, szívük hangosan zakatolt. Egy több ezer éves sír tiltott kamrájában voltak, és az imént tisztán hallották azt a vérfagyasztó suttogást, meg a fáraót védelmező macskaisten hangját. Laura biztos volt benne, hogy ez egy elátkozott hely, és ők most az életükkel fizetnek, amiért betolakodtak ide.
– Fogd erősen a kezem, ne engedd el – mondta neki Manfréd, míg a másik kezével a falat tapogatta, hogy megtalálja a keskeny kijáratot.
(…)
– Futás! – mondta Manfréd, és Laura kezét fogva rohanni kezdett a tömegben.
A nagydarab, dühös egyiptomit azonban nem tudták lerázni, úgy követte őket, mint veszett véreb az őzeket. Manfréd észrevett egy textilüzletet, és hirtelen mozdulattal berántotta Laurát az ajtón.
– Talán sikerült leráznunk – lihegte.
Ám amikor kikukucskált az ajtón, látta, hogy az arab egyenesen a textilüzlet felé rohan, hangosan ordibálva.
– Ott, hátul – mutatott Laura az üzlet túlsó végén lévő, elfüggönyözött nyílásra. – Bújjunk be oda!
Átszaladtak a bolton. Az eladó épp három turistának adott el függönyöket, így nem vette észre, amikor a két gyerek beosont a hátsó helyiségbe. Manfréd és Laura egy félhomályos, dohos szagú kamrában találták magukat, csak egy magasan lévő, szűk ablaknyíláson szűrődött be némi fény. Ekkor meghallották, hogy a bajuszos férfi kiabálva mond valamit arabul a boltosnak.
– Másszunk ki az ablakon – mondta gyorsan Manfréd. – Itt meg fognak találni.
A nyílás túl magasan volt, Laura nem tudott egyedül kimászni. Manfréd felemelte, majd, amikor a lány megfogta az ablak peremét, feltolta őt. Laura kijutott, Manfréd pedig épp felugrott, amikor a boltos félrerántotta a kis kamra ajtónyílását takaró függönyt, és a bajuszos férfival berontott.
Szállítási idő: 1-2 munkanap
Szállítási díj:
Csomagpont/automata 990 Ft (GLS, FoxPost, Packeta)
Házhoz szállítás 990 Ft-tól (MPL, DPD, GLS)
12000 Ft felett ingyenes szállítás!
Fizetés: Utánvét vagy online fizetés (megrendeléskor választható)
A Manfréd Anton online könyvesbolt a Kimberly Works kiadó hivatalos webáruháza
KÖNYV KATEGÓRIÁK
EGYÉB TERMÉKEK
INFORMÁCIÓK
ÜGYFÉLSZOLGÁLAT
A Manfréd Anton online könyvesbolt a Kimberly Works kiadó hivatalos webáruháza
KÖNYV KATEGÓRIÁK
EGYÉB TERMÉKEK
INFORMÁCIÓK
ÜGYFÉLSZOLGÁLAT