Részletek a Manfréd és Anton Afrikában könyvből

        

  

        

A bűvös karkötő

  

 

Armand sebei még be sem gyógyultak, amikor Shakával ismét útra kelt a vadonba. A közeli dombról nézték a völgyben legelésző zebrákat és a keskeny folyó napfénytől csillogó vizén átgázoló gnúcsordát. Imádták Afrika végtelen szavannáit, az akáciafákkal és sűrű bozótokkal teleszórt, hasadékokkal és zöldellő dombokkal szabdalt festői tájat, a gazdag állatvilágot, a szabadság és a veszély állandó érzését. Az elefántok, orrszarvúk, krokodilok, hiénák, antilopok, zsiráfok, sakálok, gepárdok és megannyi más, különleges állat birodalmában az élet sosem volt unalmas.

 

Együtt játszottak a vad maszáj gyerekekkel, célba dobtak a bunkósbotformájú rungukkal, birkózóversenyeket szerveztek, hogy kiderítsék, ki a legerősebb harcos, vagy épp órákon át figyelték az ezerszínű madarakat. Máskor pedig sólymot röptettek, harcsát horgásztak a közeli patakban, póniháton terelték a farmon a marhacsordákat, meg persze vadásztak mindenre, ami mozgott, és nem volttúlságosan veszélyes.

 

(…)

 

– Ígérd meg, hogy gyakran meglátogattok minket – mondta Armandnak könnyes szemmel az édesanyja, amikor eljött a búcsú pillanata, a nairobi repülőtéren.

– Megígérem, anya – felelte Armand.

Ekkor Lungelo bácsi lépett elé, és mély hangján így szólt:

– Készítettem neked valamit, Ingwe. Egy varázserővel bíró karkötőt, ami megóv a bajtól és a balszerencsétől.

Lungelo bácsi elővette a saját kezűleg készített, különleges bőr karkötőt, és Armand csuklójára helyezte. Az alsó, szélesebb bőrdarabon egy keskenyebb futott végig, és fém csattal lehetett rögzíteni.

– Miután elkészültem vele, elvittem Lolkerrához, a varázslóhoz, aki megidézte Afrika ősi szellemeit, és áldást mondott rá. Így már varázserővel bír ez a karkötő. Megóv téged a balszerencsétől, segít kijutnia bajból és rálelni a helyes útra – mondta Lungelo bácsi.

      

      

      

        

  

        

Menekülés

  

  

  

        

  

        

        

  

        

Kicsivel később a Land Rover már a szavannát átszelő földúton robogott a folyó irányába. Baloldalon óriási zebracsorda legelészett, az út másik felén egy zsiráfcsalád falatozta az ernyőakáciák leveleit, kicsivel előttük elefántok haladtak a csapás menetén, a távoli dombon pedig egy magányos gepárd sziluettje látszott. Manfréd elöl ült, Joel mellett, Anton pedig mögöttük állt a nyitott tetejű terepjáróban. Egyszer csak izgatottan felkiáltott:

– Odanézzetek! Orrszarvú!

Joel és Manfréd is meglátta a távolban, az alacsony fák között álldogáló hatalmas állatot.

– Menjünk közelebb, Joel – mondta Manfréd.

– Nem, nem – felelte a szafarivezető. – Nagyapátok megtiltotta, hogy a folyó közelébe menjünk. Itt elfordulunk, és a zebrákat megkerülve szépen visszamegyünk a hotelhez.

– Na de Joel! – ellenkezett Anton. – Hát nem akarsz a kedvünkben járni? Azt akarod, hogy elpanaszoljuk Lionel papának, milyen unalmas túravezető vagy?

– Még hogy én unalmas?! – háborodott fel Joel. – Az én vendégeim mindig fülig érőszájjal szállnak ki az autóból.

– Hát, a mi szánk nem fog fülig érni, az biztos – mondta csalódottságot színlelve Anton. – Ez így elég unalmas. Otthon, a pilisi erdőkben izgalmasabb kalandokban van részünk. Nem igaz, Manfréd?

– Igaz, ami igaz – felelte Manfréd. – Amikor megküzdöttünk a fekete kóborkutyával, vagy amikor a vadkan elől menekültünk, az sokkal izgalmasabb volt.

– Ezért kár volt Afrikába jönnünk – hergelte tovább Anton Joelt –, hogy távolról nézzük a legelésző zebrákat. Otthon, az állatkertben is megnézhetnénk őket, az sem lenne uncsibb. Meg is mondom Lionel papának, hogy holnap adjon mellénk egy igazi szafarivezetőt.

 

Joelnek elszorult a torka. Semmitől sem félt jobban, mint hogy a főnök elégedetlen lesz a munkájával. És különben is, mi az, hogy ő nem igazi szafarivezető! Még soha, egyetlen vendég sem panaszkodott rá. Hát, most sem fog! – döntötte el végül.

– Jól van – adta be a derekát Joel. – Egy kicsit közelebb megyünk az orrszarvúhoz.

– Ez a beszéd, Joel! – kiáltotta Anton, és erőteljesen hátba vágta a túravezetőt.– Mutasd meg nekünk, mi az igazi afrikai kaland! Juhúú! – kurjantotta, széttárt kezeit az ég felé emelve.

    

      

      

        

  

        

Barát és ellenség

  

 

Már vagy egy órája gubbasztottak egy kőrakás mögött, amikor megjelentek a gepárdok. Kecses alakjuk vibrált a déli forróságban, ahogy Manfrédék felé közeledtek a magas fűben.

– Nézd, ott vannak – suttogta Langa.

A szél az antilopok felől fújt, így a békésen legelésző csorda nem vette észre sem őket, sem az oldalról érkező ragadozókat. A két gepárd egymástól kicsit eltávolodva közelített a patások felé. Még nem voltak elég közel, amikor az egyik antilop észrevette a veszélyt, és megiramodott. A csorda követte őt, hangos robajjal rohantak pontosan a Manfrédot és Langát rejtő kőrakás felé. A két gepárd egyszerre kezdett sprintelni. Mintha puskából lőtték volna ki őket. Olyan szédületes sebességgel repültek a zsákmányuk felé, hogy úgy tűnt, a levegőben úsznak. Manfréd lenyűgözve nézte. Az egyik gepárd egészen közel süvített el a kőrakás mellett, így Manfréd szinte karnyújtásnyi távolságból láthatta, amint a ragadozó ráveti magát egy fiatal antilopra.

 

(…)

 

Épp elindultak visszafelé, amikor egy tucat maszáj fiú lépett ki a tisztás túloldalát borító bozótból. Manfréd és Langa megdermedt. Ilyen túlerővel szemben senkinek sem volna esélye. Tizenkét erős maszáj fiú kettőjük ellen! Tisztában voltak vele, hogy ebből nem jöhetnek ki győztesen. De valahogy egyikük sem akart elfutni. Megálltak egymás mellett, és rezzenéstelen arccal nézték a feléjük közeledő csapatot.

 

A maszájokat nagy növésű, szikár fiú vezette, aki nem sokkal lehetett idősebb Manfrédnál és Langánál, viszont fél fejjel magasabb volt náluk. Manfréd végigmérte a társaságot, és felismerte a sebhelyes arcút meg a két másikat, akikkel reggel megküzdöttek. A maszájok szótlanul megálltak, egy lépéssel Manfrédék előtt. Olyanok voltak, mint a csatasorba fejlődött harcosok.

 

A magas vezető hangja mély, rekedtes volt, akár egy felnőtt férfié. Manfréd összerezzent, amikor megszólalt.

– Te tudod, ki vagyok, Langa.

– Igen, tudom – felelte Langa. – Lekuta vagy, a Vezér.

    

      

        

  

        

A bozót démona

  

  

        

  

        

        

  

        

– Ki az a nagy Lolkerra? – kérdezte Anton Lungelo bácsitól, miközben a lány eltűnt az út menti magas növények mögött.

– Ő minden maszáj legnagyobbika, a szellemi vezető. És varázsló – felelte halkan, mély hangján Lungelo bácsi. – Akit az imént megmentettél, Isina volt, a nagy Lolkerra dédunokája.

– És a nagy Lolkerra is itt lakik valahol a környéken? – kérdezte Anton.

– Ó, nem. A nagy Lolkerra a felhők felett lakik, az Oroszlánszikla csúcsán, messze innen.

– De akkor honnan fogja megtudni, hogy megmentettem a dédunokáját? – tudakolta a fiú.

– Már tudja – suttogta Lungelo bácsi, távolba révedő tekintettel.

Anton hátán végigfutott a hideg.

– Honnan tudja? – kérdezte halkan.

– A nagy Lolkerra mindent lát – magyarázta Lungelo bácsi. – Egész maszáj földön semmi sem történhet, amiről ő ne tudna. Ő ott van mindenhol.

Anton megborzongva nézett körül.

– Én nem látok senkit – mondta.

– Ő viszont lát téged – válaszolta Lungelo bácsi, ezzel elindult vissza az épületbe.

 

(…)

 

Amikor Anton és Lungelo bácsi megjelent a kapuban, vörös lepelbe burkolódzó maszájok álltak fel a tüzek mellől, elébük siettek, aztán közrefogták a két idegent. Az elefántcsont ékszerekkel és színes üveggyöngyökkel ékesített nők levették Anton sapkáját, és nevetgélve érintették meg aranyló haját, közben furcsa törzsi nyelven beszélgettek, amiből Anton egy szót sem értett.

 

Aztán hirtelen abbamaradt a zsivaj, síri csend lett, és mindenki a középső, legnagyobb kunyhó felé nézett, ahonnan különös alak lépett elő. Magas volt, szikár, és bár nagyon öreg lehetett – még Lungelo bácsinál is sokkal idősebb –, ez egyáltalán nem látszott rajta. Ruganyos léptekkel indult el az érkezők felé, mozgása olyan légies volt, mintha a levegőben úszna. Két szolgálólány kísérte, fáklyákkal a kezükben, a tömeg pedig szétnyílt előtte, és meghajolt.

– Lolkerra – suttogták, amikor elhaladt mellettük az öreg varázsló.

A nagy Lolkerra megállt Antonék előtt, és átható tekintettel nézett a megszeppent fiúra. Anton úgy érezte, a nagy Lolkerra belelát a gondolataiba.

    

      

      

        

  

        

A fáraók földjén

  

  

 

– Tűnjünk innen! – kiáltotta rémülten Manfréd, majd Laurát maga után rántva rohanni kezdtek a szűk nyílás felé.

Amikor a folyosóhoz értek, Manfréd elbotlott, Laura pedig a lendülettől szinte átesett rajta. A lámpa kirepült Manfréd kezéből, a falnak csapódott, kialudt és elgurult a kamrában. Teljes sötétség borult rájuk, az orrukig sem láttak. A macskanyávogás most egészen közelről hallatszott a sötétben. Manfréd és Laura pánikba esett, szívük hangosan zakatolt. Egy több ezer éves sír tiltott kamrájában voltak, és az imént tisztán hallották azt a vérfagyasztó suttogást, meg a fáraót védelmező macskaisten hangját. Laura biztos volt benne, hogy ez egy elátkozott hely, és ők most az életükkel fizetnek, amiért betolakodtak ide.

– Fogd erősen a kezem, ne engedd el – mondta neki Manfréd, míg a másik kezével a falat tapogatta, hogy megtalálja a keskeny kijáratot.

 

(…)

 

– Futás! – mondta Manfréd, és Laura kezét fogva rohanni kezdett a tömegben.

A nagydarab, dühös egyiptomit azonban nem tudták lerázni, úgy követte őket, mint veszett véreb az őzeket. Manfréd észrevett egy textilüzletet, és hirtelen mozdulattal berántotta Laurát az ajtón.

– Talán sikerült leráznunk – lihegte.

Ám amikor kikukucskált az ajtón, látta, hogy az arab egyenesen a textilüzlet felé rohan, hangosan ordibálva.

– Ott, hátul – mutatott Laura az üzlet túlsó végén lévő, elfüggönyözött nyílásra. – Bújjunk be oda!

Átszaladtak a bolton. Az eladó épp három turistának adott el függönyöket, így nem vette észre, amikor a két gyerek beosont a hátsó helyiségbe. Manfréd és Laura egy félhomályos, dohos szagú kamrában találták magukat, csak egy magasan lévő, szűk ablaknyíláson szűrődött be némi fény. Ekkor meghallották, hogy a bajuszos férfi kiabálva mond valamit arabul a boltosnak.

– Másszunk ki az ablakon – mondta gyorsan Manfréd. – Itt meg fognak találni.

A nyílás túl magasan volt, Laura nem tudott egyedül kimászni. Manfréd felemelte, majd, amikor a lány megfogta az ablak peremét, feltolta őt. Laura kijutott, Manfréd pedig épp felugrott, amikor a boltos félrerántotta a kis kamra ajtónyílását takaró függönyt, és a bajuszos férfival berontott.