Részletek a Manfréd és Anton kalandjai című könyvből

Apa kése

„(…) Közelebb ment, egészen közelről vette szemügyre ezt a csodálatos eszközt. Gyönyörű barna tokja volt, ami tökéletesen simult a hideg acélra, csak a faburkolatú nyél maradt szabadon. Meg akarta érinteni, de tudta, hogy nem szabad. Apa megtiltotta. De mégis, olyan csábító. Apa alszik, és ő nem is venné ki a tokjából, csak a kezébe fogja, hogy közelebbről megnézze. Manfréd körbepillantott, majd fülelt, nem hallja-e az ébredéshangjait: lépteket vagy beszédet a szülők hálószobája felől. Csend volt, csak egy kutya távoli ugatása hallatszott kintről.

„Apa alszik, és soha nem tudja meg, hogy megfogtam a kését” – gondolta Manfréd. Leemelte a pultról, óvatosan, lassan. A szíve hevesebben kezdett verni, ahogy kezében érezte a kés súlyát. Nagy és félelmetes volt. Úrrá lett rajta az izgalom, ahogy kipattintotta a tok patentját. „Csak megnézem, milyen könnyen jönne ki” - gondolta, ezzel kicsit meghúzta a kést. A penge kijjebb csusszant a tokból, Manfréd pedig meglátta a fényes acélt. Sima volt, csillogó, veszélyes. Manfréd megint hátranézett a szülői szoba felé. Még mindig csend, mindenki alszik. Tovább húzta a kést, ki a tokból, míg végül ott volt a jobb kezében, teljes valójában. Hegyes, mint a tetőről lelógó jégcsap. Óvatosan megérintette a penge élét. Érezte, egyetlen rossz mozdulat elég lenne, hogy elvágja az ujját.

„Ki kell próbálnom!” – gondolta Manfréd. (…)”

A patak

„(…) – Menjünk el a szalmabálákhoz! – javasolta Anton.

– Azok a túloldali dombok mögött vannak – felelte Manfréd. – Nem tudunk most átkelni a patakon. Maradjunk itt, és fogjunk békát!

– De én át akarok menni – követelőzött Anton. – Gumicsizmában vagyunk, nem lesz vizes a ruhánk. – Ezzel már lépett is bele a megáradt patakba.

– Ne! – kiáltott utána riadtan Manfréd. De már késő volt. Anton lába elmerült, azonnal combjáig ért a víz, ami máskor a térdéig sem szokott a part közelében. Kibillent az egyensúlyából és beleesett a patakba. Mindketten nagyon megijedtek.

– Anton! – kiabálta Manfréd. – Gyere ki gyorsan!

Anton felállt, megpróbált kikászálódni a vízből. De megcsúszott az iszapban, és még jobban elmerült. Most már a nyakáig ért a víz, kétségbeesve felsikoltott. A part felé fordult, majd elindult kifelé, csakhogy a lába beakadt valamibe, amitől nem tudta megmozdítani.

– Segíts, Manfréd! – kiáltotta. – Segíts!

Manfréd a víz széléről benyújtotta a karját.

– Fogd meg a kezem, kihúzlak! – mondta.

Öccse belekapaszkodott, Manfréd húzta, ám a víz mélyén Anton lábát fogva tartó gyökér nem engedett.

– Beszorult a lábam! – kiabálta Anton, és sírni kezdett. Egy hullám átcsapott a feje fölött, hideg víz fröccsent az arcába. Ettől még inkább pánikba esett, prüszkölve köpködte a vizet, majd még hangosabban kezdett zokogni. (…)”

Fenevad

„(…) Korábban – hiszen számtalan alkalommal jártak már itt – sokszor riasztottak fel nyulakat, mókust, hangosan felröppenő színes madarakat, fácánt; megannyi bogár keresztezte útjukat a pöttyös hátú katicától a fekete szarvasbogárig; olykor őzek szaladtak át előttük a vadcsapáson, és egy alkalommal még lompos farkú róka is futott el mellettük. De ami most jött, azt egyikük sem kívánta. Igaz, nem is tudták, hogy életük legfélelmetesebb és legkalandosabb találkozása következik valamivel, ami ott vár rájuk az erdő mélyén.

     Gyanútlanul hatoltak egyre beljebb a fákat körülölelő buja aljnövényzetben, csalánokat és tüskés ágakat kerülgetve. Sokkal sötétebb volt, mint kint a nyílt mezőn, a nap sugarai csak helyenként szűrődtek át a sűrű lombkoronán. Épp megálltak, hogy kicsit kifújják magukat, amikor meghallották a fenyegető morgást. Szívük hangosan dobbant. Egészen közelről jött, ők pedig egyszerre néztek a hang irányába. Manfréd látta meg először.

     – Ott van a piros bogyós bokor mellett – suttogta, balra mutatva a kezével. Anton tekintetével követte a mozdulatot, a következő pillanatban ő is meglátta, alig húsz méterre tőlük. (…)”

A nagy verseny

 „(…) Ottó oldalra nézett, és meglepetten látta,hogy Manfréd kezdi megelőzni. Minden energiáját beleadva próbálta visszaszerezni előnyét, de ellenfele is teljes erejéből tekert. Ottó lábai sajogni kezdtek, eluralkodott rajta a pánik. Manfréd meg fogja előzni. Ez a kis nyavalyás megelőzi! Nem, ezt nem hagyhatja. Eszébe jutottak Roni szavai: „Ha melléd ér, és meg akar előzni, lökd fel őt!” Ráfordultak a földútra, az utolsó szakasz következett. Manfréd egészen közel haladt mellette, de már átvette a vezetést. Ottó közelebb ment, kinyúlt a jobb kezével, és olyan erővel lökte meg Manfréd vállát, ahogyan csak bírta.

Manfrédot, bár szinte elviselhetetlenül fájtak a combjai, feltüzelte a győzelem íze, miközben elhaladt Ottó mellett. Épp meglátta a távolban a nagy tölgyet, a körülötte várakozó gyerekekkel, amikor Ottó meglökte a vállánál. Olyan váratlanul érte, hogy nem tudta félrekapni a kormányt. Kibillent az egyensúlyából, biciklije kacsázni kezdett a rögös úton. Minden igyekezetével próbált nyeregben maradni, de a kerékpár vészesen ingott alatta, ő pedig a lökéstől irányt változtatva száguldott az út melletti fák és bokrok felé. (…)”

Harc

„(…) Anton meghallotta bátyja kiáltását, még mindig a földön fekve, fájó könyökét dörzsölgetve.

– Itt vagyok! – üvöltötte. Manfréd rohanni kezdett a hang irányába.

– Maradj csendben, te kis anyámasszony katonája! – sziszegte Ottó. – A rádiódat úgysem kapod vissza. –  Ezzel elindult hazafelé. Krisztián követte. Anton felpattant, utánuk vetette magát.

– Add vissza! – kiáltotta. – Add vissza a rádiómat, te alávaló gazember! – Ezt a kifejezést egy rajzfilmből tanulta, és úgy gondolta, most nagyon illik ide. Hátba vágta Ottót, amilyen erősen csak tudta. A nagyobbik fiú felkiáltott fájdalmában, majd visszakézből arcon csapta Antont. A kisfiú elesett az ütés erejétől, és sírva fakadt. Manfréd ekkor bukkant ki a fák közül, éppen látta, mit tett Ottó az öccsével. Olyan dühbe gurult, hogy elfelejtette a közte és Ottó között lévő erőkülönbséget. A fiú két évvel volt idősebb nála és majdnem egy fejjel magasabb. Ám ez most Manfrédot nem érdekelte, nem is gondolt rá, csak az járt a fejében, hogy a testvérét bántották, neki pedig meg kell védenie őt. (…)”