Részletek a Manfréd és Anton - Téli szünet című könyvből

Jég

– Segíts, Manfréd! – sikította a kisfiú, halálra vált arccal. – El fogok süllyedni!

– Maradj fekve, és kezdj el kúszni, óvatosan!

Anton engedelmeskedett, lassan vonszolni kezdte magát a jégen. Ismét roppanást hallott maga alatt, és egy újabb csík jelent meg az arca előtt.

– Kússz a másik irányba! – hallotta bátyja hangját. Irányt váltott, és még lassabban kezdett araszolni a tóparti nádas felé. Ám a tucatnyi repedéstől meggyengült jégpáncél nem bírta tovább Anton súlyát, sorra jelentek meg az újabb repedések, és amikor hátranézett, látta, hogy mögötte több helyen szétválik a felszín, felfedvén a sötéten fenyegető vizet.

A vadon fogságában

– Gyerünk, Anton! Gyorsabban! – hallotta bátyja hangját, amit szinte hisztérikussá tett a rettegés. Anton tudta, hogy ez most nem olyan, mint a nyári kutyatámadás. Az is életveszélyes volt, ám Manfréd végül megküzdött a fenevaddal, vaskos husánggal addig ütlegelte a fejét, míg visszavonult. De ez most más. Ez egy kétszáz kilós vaddisznó, amivel szemben egy meglett felnőtt férfinak sem lenne esélye. Ők pedig gyerekek voltak, számukra ez a találkozás végzetes lesz, hacsak valami csoda nem történik. Mert a vadkan nem fog megállni, és hamarosan utoléri őket, a távolság egyre csökkent köztük és a támadó állat között. Legbelül mindkét fiú tudta, hogy innen nincs menekvés, ám azt is tudták, hogy nem adják meg magukat soha; nem állnak meg, nem lassítanak, csak futnak, futnak előre, amíg a lábuk bírja. Az egyetlen, amit tehettek, hogy meghosszabbítják azt a rövidke időt, ami az elkerülhetetlenig hátravan. Ezért csak futottak, rohantak, nem törődvén a térdig érő hó és a szemükbe fújó jeges szél okozta akadályokkal. A reménytelenség biztos tudatában sem adták fel, lélekszakadva küzdöttek az életükért.

Kincses térkép

Olyan régen akarta, annyira vágyott rá, oly sokszor álmodott vele, és ha azon a rosszemlékű kora nyári reggelen nem szegte volna meg a szabályt, akkor már rég az övé lehetne. De most már mindegy. Most már semmi sem számít, hiszen itt van előtte. Itt fekszik ebben a kis ládikóban, és az övé.

– A bicska – ejtette ki áhítattal a szót. – Az én saját, igazi zsebkésem. – Szemeiből sugárzott a boldogság, ahogy benyúlt, és a kezébe vette. – El sem hiszem – suttogta alig hallhatóan. – Van egy saját, igazi, éles késem. – Arcát úgy öntötte el az öröm, mint a felkelő nap sugarai a hófödte hegycsúcsokat.

– Köszönöm, apa. Köszönöm szépen – mondta, és hálásan megölelte az apukáját.

– Szívesen, fiam. Használd bölcsen.

A bajnokság

– A rögbi csapatjáték, Manfréd – mondta komor arccal Arnold. – A Mohikánok gyenge csapat, de még így is hajszál híján legyőztek minket. Szinte biztos, hogy most a Medvék megverik a Hiúzokat, és velük szemben már esélyünk sem lesz, ha továbbra is egyedül akarsz játszani. A két óriás bele fog döngölni a földbe. Lehetsz akármilyen fürge ürge, leszednek, mint vadász a fácánt.

– Majd meglátjuk – mondta kihívóan Manfréd, és visszafordult a pálya felé, hogy nézze a meccset.

Ahogy Arnold megjósolta, a Medvék megverték a Hiúzokat. A döntő előtt kis szünet következett, majd a két győztes csapat pályára állt. Manfréd jéghideg tekintettel nézett farkasszemet a Medvékkel, elszánt volt, mint a támadni készülő ragadozó. Idegei pattanásig feszültek, ahogy előredőlve várta a mérkőzés kezdetét jelző sípszót. Amikor Olivér elindította a küzdelmet, Manfréd előrelendült, és úgy száguldott a hóban a labda irányába, mint szavannán a gazellára támadó gepárd. A Medvék legnagyobb játékosa is puskagolyóként lőtt ki, csizmája magasra verte a havat, ahogy robogott előre. Ők ketten kiváltak csapattársaik közül, és egymással szemben rohantak a pálya közepe felé. Manfréd egy pillanattal előbb ért oda, villámgyorsan felkapta a labdát, oldalra lépett, hogy elkerülje ellenfelét, majd megindult a kapu irányába. Ám alig tett meg néhány lépést, amikor ketten is rárontottak, és az egyik medve olyan erővel csapódott a testének, mint egy tank. A levegő sípolva távozott tüdejéből, repült a levegőben, miközben átkarolta őt a hatalmas ellenfél, egy Dávid nevű fiú, aki két évfolyammal felette járt az iskolában. Manfréd óriási robajjal ért földet, a testére zuhanó Dávid a szuszt is kinyomta belőle. Még magához sem tért, amikor erős kezek rántották ki kezéből a labdát, és miközben ő a mellkasára nehezedő teher alatt nyögött, meghallotta a „Góóól!” kiáltást. A Medvék 1-0-ra vezettek.

Bandaháború

Ám a nyári összecsapás óta, amikor Manfréd és Anton közös erővel legyőzte a rájuk támadó Ottót és Krisztiánt, a két „Vipera testvér” kerülte a Hardy fivéreket. Bár nagyobbak és erősebbek, Manfréd gyorsaságával és bátorságával, valamint Anton elszántságával és vakmerőségével szemben tehetetlenek voltak. Hardy Manfréd azon ritka gyerekek egyike volt, akik harcművészetet tanultak, ezért Ottó veszélyes ellenfélnek tartotta őt, még így is, hogy két évvel fiatalabb volt. Anton pedig egy óriásnak is nekimenne, ha feldühítik. Olyan bátor és vad, mint az afrikai méhészborz: ha valaki igazságtalan vele, akkor félelmet nem ismerve küzd az igazáért.

Roni jól tudta, milyen mély nyomot hagyott két barátjában a nyári harc, ezért kitalálta, hogy erősítést szerez a Viperák Szövetségének, és újra ráveszi Ottót és Krisztiánt, hogy támadják meg a Hardy testvéreket. Roni családja régen a belvárosban lakott, ahol a nagy, pufók, vörös hajú Oszkár és öccse, Olivér voltak a cimborái. Így mindig örült, ha itt látta őket a környéken, amikor Lauráékhoz jöttek vendégségbe. Roninak volt mobiltelefonja, amin este üzenetet írt Oszkárnak, hogy fontos ügyben kell találkozniuk reggel a Templom utca 14. szám alatt.