Anton körülnézett a teremben.

„Mennyi ember!” – ámuldozott, és még jobban elszorult a torka, mikor arra gondolt, hogy ilyen nagy tömeg előtt kell majd verset mondania. Aztán meglátta Anyát, Apát, Nagyiékat és a testvérét, Manfrédot. Mosolyogva integetett nekik, mire mindannyian visszaintegettek.

 

– Kedves szülők, nagyszülők, rokonok – szólt Evelin néni az egybegyűltekhez. – Fogadjátok szeretettel a Pöttöm Hősök ünnepi műsorát.

Először karácsonyi dalokat énekeltek a gyerekek, ami könnyen ment Antonnak, hiszen közösen adták elő. Ám tudta, hogy hamarosan az ő verse következik, amit egyes-egyedül kell majd elmondania. Az utolsó éneknél már nagyon izgult, aztán egyszer csak csend lett, és Evelin néni intett neki, hogy lépjen elő. Anton kiállt a rengeteg néző elé. Síri csend volt, mindenki rá figyelt. Hatalmas gombócot érzett a torkában, nem tudott megszólalni. Elfelejtette a versét, ki akart szaladni a teremből. Már majdnem elsírta magát, amikor Evelin odasúgta neki a vers első szavait.

– „Érkezik már a karácsony” – suttogta az óvó néni, és biztató mosollyal nézett Antonra.

 

Anton megpróbálta összeszedni magát. „Olyan sokat gyakoroltam ezt a verset – gondolta magában –, és tudom, mert jól megtanultam, és Anya meg Apa nagyon büszke lesz rám, ha szépen elmondom. Sikerülni fog!” Vett egy nagy levegőt, és elkezdte gyönyörűen szavalni a verset, pontosan úgy, ahogy Evelin tanította:

 

– Most már mehetünk végre a jéghez?

– Inkább hógolyózzunk – ellenkezett Anton. – Én most azt akarok.

Miki mérges lett.

– Anton, nem lehet mindig azt csinálni, amit te akarsz – okította barátját. – Meg kell hallgatni másokat is, és közösen kitalálni a játékokat.

– Közösen? – értetlenkedett Anton. – De hát nem lehet valamit egyszerre mondani. Vagy én találom ki, vagy te.

– Jó, akkor legyen úgy, hogy egyszer te mondod meg, mit játsszunk, egyszer én.

– Rendben – felelte Anton –, akkor én most azt mondom, hócsatázzunk – és már kezdte is gyúrni az első hógolyót.

– De most én jövök – méltatlankodott Miki. – És én csúszkálni szeretnék a jégen.

– Én viszont hógolyózni akarok – mérgelődött Anton.

 

Miki végül megsértődött, és elindult haza.

– Akkor játssz egyedül! – kiáltotta vissza mérgesen, miközben a kapu felé igyekezett. – Önző vagy – tette hozzá durcásan.

Anton szomorúan nézte barátja távozását, aki otthagyta őt egyedül.

 

 

– Mi a baj, Dominik – kérdezte Anton a kisfiútól. – Miért lógatod az orrod?

– Mindenki kapott játékot, csak én nem – szipogta Dominik. – Én csak ruhákat kaptam karácsonyra.

Anton, Márk és Izabella nagyon megsajnálta Dominiket.

Evelin is melléjük lépett.

– A ruha is nagyon jó ajándék – nyugtatta őt az óvónéni. – És milyen csinosan áll rajtad ez a pulóver. Ezt is most kaptad?

– Igen – felelte Dominik, és egy kicsit jobb kedve lett, amiért megdicsérték új öltözékét. De továbbra is rosszul érezte magát, amiért ő nem kapott játékot a szüleitől.

Antonnak eszébe jutott valami:

– Nekem van otthon két teljesen egyforma autóm – mondta Dominiknek. – Az egyiket szívesen neked adom ajándékba.

– Tényleg? – nézett fel meglepetten Dominik.

– Hát persze. Nagyon szép kisautó, de nekem elég egy is.

– Én meg hozok neked egy katonát és egy lovat – mondta Márk. – Nekem nagyon sok van, fel sem fog tűnni, hogy egy hiányzik. Még kard is van hozzá.

Dominik csak ámult, meg sem tudott szólalni meglepetésében.

– Nekem pedig van autós kártyám – folytattat Iza –, de szerintem az fiús, ezért nem is szoktam játszani vele. Neked viszont biztosan tetszene, mert te fiú vagy, és a fiúk szeretik az autókat.

– Igen, én nagyon szeretem az autókat – felelte Dominik, most már sokkal vidámabb hangon.

– Akkor ezt meg is beszéltük – mondta elégedetten Anton. – Holnap elhozzuk neked az ajándékokat, most pedig gyere velünk játszani az udvarra.

Dominik örömmel indult el a gyerekekkel, már egyáltalán nem volt szomorú.