12000 Ft felett INGYENES SZÁLLÍTÁS!

BELEOLVASÁS

Name: VINI - Bocsánat, nem akartam rosszat - könyv, keményfedeles, 84 oldal
Brand: Könyv
SKU: vini-konyv-1
Price: 4490.0 HUF
Availability: InStock

részletek a VINI - Bocsánat, nem akartam rosszat könyvből

A szekrény

– Brumi! Brumika, ébren vagy? – Luca kopogtatott a szekrény ajtaján, mintha az a mackó háza volna. – Ideje felébredni, Brumi – suttogta.

Én pedig hirtelen ötlettől vezérelve dörmögő hangon így válaszoltam:

– Még alszom. Gyere vissza később!

Ettől aztán Lucának földbe gyökerezett a lába. Noha ő folyton beszélt Brumihoz, olyan még sosem fordult elő, hogy a plüssmackó válaszolt volna neki. Egy teljes perc eltelt, mire meg tudott szólalni a megszeppent kislány:

– Brumi, te vagy az? Tudsz beszélni?

– Persze hogy tudok – dörmögtem mackóhangon.

Nem vagyok benne biztos, hogy Luca elhitte, valóban a maci felelt neki, mindenesetre egyszer csak kinyílt a szekrényajtó, és a kislány ott állt előttem. Amikor meglátta, hogy ijedten szorítom magamhoz Brumit, csípőre tett kézzel, kissé mérgesen ezt kérdezte:

– Hát te meg ki vagy?

– Vini vagyok – suttogtam. – De ne kiabálj, mert észreveszik, hogy ide bújtam.

Biztos voltam benne, hogy Luca mindjárt szól az óvó néninek, és akkor ki kell másznom a rejtekhelyemről. Ám Luca meglepő dolgot tett: besurrant mellém a szekrénybe, és behúzta az ajtót.

A csodálkozástól meg sem tudtam szólalni, csak pislogtam a lányra a félhomályban. Nem volt egészen sötét odabent, így ki tudtam venni az arcát. Mosolygott!

– Ez nagyon jó móka! – súgta nekem Luca, majd a szája elé tette a kezét, úgy kuncogott.

– Móókaa? – kérdeztem ámultan. – Én nem mókából bújtam el ide!

– Hanem miért? – érdeklődött Luca.

– Mert nem akarok az óvodában lenni – feleltem.

– Miért nem? – tudakolta a lány.

– Hát… – kezdtem bele, de nem igazán tudtam elmagyarázni, miért is lennék inkább otthon. Aztán eszembe jutott, mennyire hiányzik az anyukám. – Anya eddig mindig mellettem volt, most viszont nincs itt.

– És emiatt szomorú vagy? – kérdezte Luca.

– Azt hiszem, igen – hajtottam le a fejemet bánatosan.

Már éppen majdnem elsírtam magam, amikor Luca ismét meglepett.

– Majd leszek én az anyukád! – mondta vidáman.

Dömper és motor

– Tudjátok, miért került Ervin a mi óvodánkba? – kérdezte komoly arccal.

– Nem tudjuk – feleltük egyszerre Lucával.

– A szülei elváltak – mondta Erika néni.

Értetlenül néztünk össze Lucával.

– Mi az, hogy elváltak? – kérdeztem.

– Már nem laknak együtt – magyarázta az óvó néni. – Ervin hét közben az anyukájával lakik, hétvégén pedig az apukájánál.

Ez elég borzasztóan hangzott. Belegondoltam, milyen rossz lenne, ha apu és anyu elválnának. Kezdtem megsajnálni Ervint.

– Attól még lehetne kedves velünk – vitatkoztam.

– Gondolj bele a helyzetébe! – fordult hozzám Erika néni. – Eddig egy másik óvodába járt, ahol mindenkit ismert, voltak barátai. Aztán hirtelen megváltozott az élete. Elköltözött a régi otthonából, nem láthatja mindennap az apukáját, és még új óvodába is került, ahol mindenki idegen számára.

– Mi nem vagyunk idegenek – ellenkezett Luca.

– De Ervinnek igen – mondta az óvó néni. – Ő nem ismer se titeket, se a többi gyereket. Ezért vonult külön. Ti már régóta idejártok, nektek kellene barátkoznotok vele.

– Barátkozni?! – kiáltottam fel. – Dehát Ervin nagyon rossz gyerek, a várunkat is szétrombolta!

– Csak azért tette – magyarázta Erika néni –, mert senki sem játszott vele, ráadásul még ki is nevettétek. Lehet, hogy nem tud még olyan szépen enni, mint ti, de ezért nem szabad kinevetni.

– Miért nem? – kérdeztem. – Hiszen nagyon vicces, amikor fülig lekváros.

– Akkor sem illik, tudod? – nézett rám szigorúan Erika néni. – Neked talán jólesne, ha kinevetnének, amiért nem tudsz olyan jól csinálni valamit, mint mások?

Ezen elgondolkodtam.

– Nem, azt hiszem, nem örülnék neki – feleltem végül. – Nagyon mérges lennék.

– Látod? – bólintott az óvó néni. – Ő is ezért volt mérges rátok, és ezért rombolta szét a váratokat. Amúgy Ervin nagyon kedves kisfiú, én sokat beszélgettem vele. Biztos vagyok benne, hogy ha jobban megismernétek őt, ti is összebarátkoznátok vele.

Ebben én nem voltam annyira biztos, Erika néni viszont azt javasolta, tegyünk egy próbát.

(...)

Nagyon megörültem, amikor anya értem jött. Főleg azért, mert elhozta a kismotoromat. Azonnal felpattantam rá, majd kirobogtam a kapun. Az utca túloldalán, kicsit lejjebb megláttam anya autóját. Gondoltam, odahajtok a motorommal, és ott megvárom anyut. Szédítő sebességgel löktem magam előre, egyenesen ki az útra. Hallottam magam mögül anya rémült sikolyát, aztán egy iszonyú hangos dudaszót nagyon közelről, majd csikorgó fékezést és kiabálást. Ekkor néztem fel, és vettem észre a felém száguldó teherautót. Egy pillanat alatt történt az egész. Úgy megijedtem, hogy hirtelen meg sem tudtam mozdulni. A teherautó már ott volt mögöttem, és én biztos voltam benne, hogy mindjárt elgázol, mert nem tud megállni. Behunytam a szemem, sikoltottam teli torokból.

Nem vagyok már kicsi

– Anya, Marci is egyedül szánkózik – vitatkoztam. – Én is akarok.

– Marci már iskolába jár, tud vigyázni magára – felelte anyu. – Majd ha nagy leszel, te is mehetsz nélkülem.

Gondolhatod, mennyire untam már ezt a szöveget. Mindig ilyeneket mondott anya is, apa is: „Majd ha nagy leszel.” „Még túl kicsi vagy hozzá.” Hát nekem tele volt a hócipőm ezzel a válasszal. Még hogy én kicsi vagyok!

Nem sokkal később remek alkalom adódott, hogy bebizonyítsam, nem vagyok én már annyira kicsi. Éppen felértünk a domb tetejére, amikor Lucának taknyos lett az orra. Anyukám elővett egy zsebkendőt, és segített neki kifújni. Míg ezzel foglalatoskodott, én odasúgtam Ervinnek:

– Csússzunk egyet mi ketten!

Ervinnek sem kellett kétszer mondani, már pattantunk is fel a szánra, jól meglöktük magunkat, és – uzsgyi! – száguldottunk lefelé a lejtőn.

– Vini, állj meg! – hallottam magunk mögül anyu kiabálását.

Én viszont rájöttem, hogy ha akarnék, sem tudnék megállni. Anyának igaza volt, tényleg fogalmam sincs, hogy a csudába lehet lefékezni ezt a fránya szánkót. Csak suhantunk egyre gyorsabban és gyorsabban. A lejtő közepénél már tudtam, ennek a fele sem tréfa. A domb alján fák és bokrok sorakoztak, mi pedig Ervinnel vészesen közeledtünk feléjük.

– Vini, fékezz! – kiabálta mögöttem Ervin.

Fékezzek, fékezzek, de hogyan? Ervin talán tudja? Dehogy tudja, ő sem elég nagyfiú még. Ahogy én sem. Hallgatnom kellett volna anyára – láttam be, de már túl későn.

A szánkó vadul pattogott a buckákon, jeges szél vágott az arcunkba, a sebesség szédítő volt. Féltem, rettegtem, hogy nekicsapódunk a fáknak, amik nagyon gyorsan közeledtek. Az utolsó pillanatban leraktam a lábaimat, csizmám talpával próbáltam fékezni. Mögöttem Ervin ugyanezt tette, de valamit rosszul csinálhattunk, mert a szán nem állt meg, még csak nem is lassult. Aztán hirtelen oldalra fordult, felborult, mi pedig lerepültünk róla. Forgott körülöttünk a világ, ahogy bucskázva pörögtünk a hóban. Én fájdalmas becsapódással nekivágódtam egy fa törzsének, Ervin pedig belebukfencezett a tüskés bokorba.

Volt nagy sírás-rívás, gondolhatod. Anyu olyan gyorsan rohant le hozzánk a dombról, hogy majdnem elesett.

Nagyváros

– Anya, vedd meg azt a kardot! – kérleltem. – Meg azt a kisautót!

– Előbb járjuk végig a bazársort – javasolta anyu –, aztán a végén kaphattok egyvalamit.

– Csak egyet? – kérdeztem csalódva. – De én sok mindent akarok!

– Vagy egyet, vagy egyet sem – mondta szigorúan anya.

Ervinnel alaposan végig kellett gondolnunk, mit válasszunk, ezért minden árust megnéztünk. Sokan voltak a téren, így anyu ismét megfogta a kezünket.

– Anyu, így nem tudok nézelődni! – szóltam rá.

Szerencsére épp megszólalt anya telefonja, amit elő kellett vennie a táskájából. Végre elengedte a kezünket! Vidáman szökdécseltünk Ervinnel, jobbra-balra forgatva a fejünket, hátha meglátunk valami jó játékot. Anya ott lépkedett szorosan mögöttünk, közben Ervin anyukájával beszélt telefonon.

– Odanézz! – mutattam Ervinnek az állatfigurás lufikat az egyik árusnál.

– Van tigrises is! – lelkendezett Ervin, én pedig észrevettem egy oroszlánfejes lufit.

Ervinnel már rohantunk is oda, ám abban a pillanatban valaki belépett anya elé, így egy pillanatra szem elől tévesztett minket. Mire a bácsi továbblépett, mi már nem voltunk sehol. Pontosabban mi Ervinnel a lufiárusnál álltunk, de olyan nagy volt a tömeg, hogy anya nem látott minket. Mire pedig hátrafordultunk, már mi sem láttuk őt.

– Hová tűnt anya? – forgattam a fejemet ijedten, aztán futni kezdtem oda, ahol utoljára együtt voltunk. – Anyu! Anyu, hol vagy? – kiabáltam, ám hiába.

Olyan sok ember jött-ment körülöttünk, hogy lépni is alig tudtunk.

– Most mi lesz velünk? – kérdezte rémülten Ervin.

Közel állt a síráshoz, ahogyan én is.

– Anya! – mondtam elcsukló hangon, aztán potyogni kezdtek a könnyeim.

Fogalmunk sem volt, mitévők legyünk, Ervin is, én is biztosak voltunk benne, hogy végleg elvesztünk, sosem találjuk meg az anyukámat.

A birtok

Miközben vártam a következő kapást, Luca hangját hallottam a nádas mögül:

– Nahát! Egy csónak!

– Bizony ám! – válaszolta neki papus. – Akarsz menni vele?

– Igen! – vidult fel Luca. – Jaj, de jó! Csónakázni fogok!

Papus elindult felé, én meg ott maradtam egyedül. El is ment a kedvem a horgászástól. Csónakázni akartam.

– Várjatok! – kiabáltam papus után. – Én is megyek!

– Te menj csak vissza horgászni! – mondta Luca, amikor a csónakhoz értem.

Szerintem mérges volt rám, amiért nem adtam kölcsön neki a botomat, ráadásul a kacsakaki miatt kinevettem őt.

– Nem akarok horgászni – közöltem. – Csónakázni akarok.

– De én találtam! – vitatkozott Luca.

– Viszont az én nagypapámé a csónak – vágtam vissza.

– Elférünk benne mindannyian – békített papus. – Nosza, üljetek be! Aztán óvatosan, mert felbillen.

Papusnak igaza volt, a csónak vészesen mozgott, miközben beszálltunk. Lucával leültünk egymás mellé az egyik keskeny padra, papus pedig a másikra huppant le, majd megfogta az evezőlapátokat, és evezni kezdett velük. Kisiklottunk a tóra, a csónak lágyan ringatózott alattunk.

Én kényelmesen elterpeszkedtem, amit Luca azonnal szóvá tett:

– Ülj rendesen, mert így nem férek el!

– De elférsz – válaszoltam, és eszem ágában sem volt összehúzni magam.

– Naa, menj már odébb! – taszigált Luca.

– Ne lökdöss! – rivalltam rá. – Hagyj békén!

– Te meg menj odébb! – ismételte mérgesen Luca, majd újra meglökött.

Erre aztán már én is dühbe gurultam, és jó erősen meglöktem őt. Egy picit jobban a kelleténél, ugyanis Luca kibillent az egyensúlyából, és megtörtént a baj. Esküszöm, hogy nem akartam akkorát lökni, borzasztóan megbántam, de már túl későn. Luca kiesett a csónakból, bele a zöld színű, mély vízbe.

Úgy megijedtem, hogy meg sem bírtam szólalni. Luca egy pillanatra elsüllyedt, aztán felbukkant a feje a víz alól, és én láttam az arcán, hogy nagyon fél. Szerencsére papus máris ott termett, és visszahúzta őt a csónakba.

– Vini, te istencsapása, mit csináltál?! – kiáltott rám papus mérgesen.

Sírva fakadtam, mert nagyon szégyelltem, amit tettem.

VINI - Bocsánat, nem akartam rosszat

keményfedeles könyv, 84 oldal

ISBN 978-615-82208-3-5

Hogyan oldjunk meg óvodai konfliktusokat? Milyen következményekkel járhat a felelőtlen vakmerőség? Miért érdemes szót fogadni a szülőknek? Többek között ezekre a fontos kérdésekre kapunk választ Vini, Luca és Ervin történeteiből. A négy évszakot felölelő mesében Budapest belvárosától a vidéki tanyáig, az óvodától a szereplők otthonáig, a szánkózódombtól az orvosi szobáig kísérhetjük el hőseinket hol mulatságos, hol drámai, de mindig tanulságos eseményeken keresztül. Vini gyermeki őszinteséggel tárja elénk óvodáskora legizgalmasabb jeleneteit, amelyeket Ráduly Csaba bűbájos illusztrációi színesítenek. (Minden oldalpáron egész oldalas kép.)