Ebédnél megint heves szóváltásba keveredtem anyával. Ugyanis a hatalmas rántott hús után én nem egy, hanem két palacsintát szerettem volna megenni.
– Ki fog pukkadnia pocakod, Vini – próbált meggyőzni anyu. – Hidd el, elég lesz egy palacsinta.
– De nekem kettő kell! – erőszakoskodtam, pedig valójában tényleg tele volt már a hasam.
– Egyet ehetsz most, aztán később még kaphatsz fagylaltot.
– Nekem nem kell később fagyi, most akarok két palacsintát! – kiabáltam olyan hangosan, hogy a szomszédos asztalnál ülők is odanéztek.
– Vini, ezek hatalmas palacsinták, te meg most etted tele magad – próbált anyukám jobb belátásra téríteni. – Egyet ehetsz, és punktum!
– Mi az, hogy punktum?! – toporzékoltam. – Miért kell velem így beszélni? – Már a sírás küszöbén álltam. – Azért nem veszel nekem két palacsintát, mert nem szeretsz!
– Vini, hogy mondhatsz ilyet? – kerekedett ki anya szeme. – Azért nem veszek neked kettőt, mert szeretlek, és nem akarom, hogy megfájduljon a pocakod.
Kicsi voltam még, és épp elég fáradt ahhoz, hogy ne higgyek neki. A hosszú utazás, a nagy meleg és a kimerítő fürdőzés lehetett az oka, hogy úgy kiborultam. Sírva kiabáltam, felhoztam megint az otthon hagyott úszógumit meg a palacsintát. Bevallom, nagyon csúnyán beszéltem az anyukámmal, amit később persze megbántam. A közelünkben lévő emberek mind minket bámultak. Apukám végül kézen fogott, és visszavitt a szállásra délutáni alvásra.
– Játszhatjuk azt, hogy mi vagyunk a szülők Vinivel, ti pedig a gyerekeink? – kérdezte Luca.
Erre apukám is felkapta a fejét, aki épp a törött váza szilánkjait szedegette össze a padlóról.
– Ez nagyon jó ötlet! – lelkendeztem. – Anyu, te leszel a kislányunk, apu a kisfiunk. Luca lesz az anya, én az apa.
– Igen – folytatta Luca –, ez egy fordított nap. A gyerekekből lesznek a szülők, a szülőkből pedig a gyerekek.
Anyuék összenéztek, majd elmosolyodtak.
– De akkor én nagyon rosszcsont gyerek leszek ám – nevetett apukám.
– Én még annál is rosszabb – vigyorgott anyu.
Lucával egyszerre bólintottunk, és abban a pillanatban éktelen hisztibe kezdtek a szüleink – vagyis újdonsült gyerekeink. Apa lehasalt, és két kezével a földet püfölve ordított, anya pedig nagyokat kurjongatva elkezdett összevissza rohangálni a szobában. Aztán felkapott egy plüsskutyát, és kijelentette, hogy ez az övé. Erre apafiam odaszaladt, és megpróbálta kirángatni anyalányom kezéből szegény kutyust.
(...)
Na de elég a gyerekeskedésből, most elmesélek inkább egy nagyon tanulságos történetet. Ez is tréfának indult, ám sajnos végül kiderült, hogy egyáltalán nem volt vicces – legalábbis nem mindenkinek.
Járt a csoportunkba egy meglehetősen csendes kisfiú, Marcika, aki a légynek sem tudott volna ártani. Sosem játszottunk vele, mert mindent olyan lassan csinált. Tudod, az a fajta, akinek megalszik a tej a szájában. Ráadásul kissé ijedős is. Ervinnel egyszer kitaláltuk, hogy jól megijesztjük Marcikát.
– Nézzétek, Tomika milyen aranyos!
Ervinnel megfordultunk, és láttuk, ahogy az alig hároméves Tomika nagy üggyel-bajjal igyekszik belebújni a kinti cipőjébe, ám sehogy sem sikerül neki.
– Ja, aranyos – feleltem –, de most már menjünk dömperezni, nehogy valaki elvegye a járgányunkat.
Ezzel Ervinnel már indultunk is az ajtó felé.
– Várjatok! – szólt utánunk Luca. – Segítsünk szegény Tomikának felöltözni!
– Tessék? – értetlenkedett Ervin.
– Mi segítsünk? – csodálkoztam. – Az az óvó nénik dolga.
Erika néni, aki épp egy kislányt bújtatott bele a kabátjába, így szólt:
– Segíteni bárkinek szabad. Ti már elég nagyok vagytok ahhoz, hogy segítsetek a kisebbeknek.
– De el fogják venni a dömpert – vitatkoztam. – Sajnos nincs időnk segíteni.
– Ha más segítségre szorul, te mégis csak saját magaddal törődsz, azt önzőségnek hívják – tájékoztatott az óvó néni.
– De mi nem vagyunk önzők – ellenkezett Ervin.
– Akkor segítsetek! – mondta Luca, miközben kivette Tomika kezéből az egyik cipőjét, és megpróbálta felhúzni a lábára.
Én továbbra is azon aggódtam, hogy Marci vagy valaki más megkaparintja a dömpert, viszont nem akartam önző lenni, mert annyit már tudtam, hogy az önző gyerekeket senki sem szereti.
– Szerintem Lucát ki kellene hagyni a versenyből.
– Miért? – néztem rá meglepődve.
– Az autóverseny fiús játék – mondta Ramón. – A lányok inkább babázzanak!
– De Luca mindig szokott velünk autókázni – tájékoztatta őt Ervin, mire én is helyeslően bólogattam.
– Ti tudjátok – vonta meg a vállát Ramón. – De én korábban a város legjobb óvodájába jártam, ahol a fiúk a fiúkkal játszottak, a lányok pedig a lányokkal. Ti nem vagytok kislányok, ugye?
– Dehogy vagyunk kislányok! – botránkoztam meg.
– Nagyon is fiúk vagyunk! – erősítette meg Ervin.
– Hát – nézett ránk Ramón –, márpedig mindenki tudja, hogy a fiúk csak fiúkkal játszanak. De döntsétek el ti.
Ezzel belekanalazott a levesébe, mi pedig Ervinnel egymásra néztünk.
– Ramónnak igaza van – mondtam végül. – Ne engedjük Lucát autóversenyezni.
Mondanom sem kell, szép kis veszekedés lett a dologból. Luca nem akart babázni, ő velünk szeretett volna játszani, de én kerek perec megmondtam neki, hogy nem vehet részt a versenyen. Végül jól megsértődött, és elment a lányokhoz.
– Nagyon helyes – mondta Ramón. – Nincs helye köztünk.
Ismét nekiiramodtam, sikerült is néhány métert megtennem, aztán akkorát estem, hogy alaposan beütöttem a fejemet a kemény jégbe.
– Áúú! – kiáltottam, majd keserves jajveszékelésbe kezdtem; csak úgy potyogtak a könnyeim. – Brühü, brühü, brühühü!
– Vini, az isten szerelmére, mondtam, hogy fogd azt a pingvint! – szidott le anyám, miközben ismét felemelt a hideg talajról.
Ervin mindeközben vígan siklott a jégen. Úgy belejött a korcsolyázásba, mintha egész életében ezt csinálta volna. Mondanom sem kell, elment a kedvem az egésztől. Nemcsak Luca ügyesebb nálam mindenben, hanem még Ervin is.
– Anya, én olyan béna vagyok! – fakadtam ki.
– Jaj, ne mondj ilyet, Vini! – ölelt meg anyukám. – Dehogyis vagy béna, nagyon ügyes vagy.
– De miben vagyok én ügyes? Ervin és Luca is jobb nálam mindenben! – zokogtam elkeseredve.
– Emiatt nem kellaggódnod, Vini – mondta komolyan az anyukám. – Az egyik gyerek ebben jó, a másik amabban, de mindenkinek van erőssége. Neked is van, hidd el!
Anyu megint felsorolt egy csomó dolgot, amiben szerinte nagyon ügyes vagyok, de én tudtam, hogy Ervin és Luca bármelyikben jobb nálam. Borzasztóan elcsüggedtem akkor. Persze ma már tudom, hogy anyának igaza volt. Hamarosan te is rá fogsz jönni.
Könyv, keményfedeles, 96 oldal
ISBN: 978-615-82208-4-2
Megtudhatjuk, milyen veszélyeket rejthet egy nyári fürdőzés, meddig mehetünk el, ha viccelődésről van szó, miért nagyszerű a segítségnyújtás, és miként kerülhetjük el, hogy más gyerekek rossz útra térítsenek. A nyár és az ősz után a téli szünet szintén tartogat izgalmas eseményeket, meghitt pillanatokat, valamint egy életre szóló felismerést Vini – s vele együtt minden gyerek – számára. Ahogy a szerzőtől megszokhattuk, ez a mű is klasszikus értékeket közvetít a modern gyerekeknek lenyűgöző történeteken keresztül, amelyeket Ráduly Csaba bűbájos illusztrációi színesítenek. (Minden oldalpáron egész oldalas kép.)
A Manfréd Anton online könyvesbolt a Kimberly Works kiadó hivatalos webáruháza
KÖNYV KATEGÓRIÁK
EGYÉB TERMÉKEK
INFORMÁCIÓK
ÜGYFÉLSZOLGÁLAT
A Manfréd Anton online könyvesbolt a Kimberly Works kiadó hivatalos webáruháza
KÖNYV KATEGÓRIÁK
EGYÉB TERMÉKEK
INFORMÁCIÓK
ÜGYFÉLSZOLGÁLAT