Részletek a Manfréd és Anton világa című könyvből

 

Ismét nevettek, még hangosabban, a könnyük is kicsordult. Aztán Manfréd hirtelen elhallgatott, arcáról eltűnt a vidámság, teste megfeszült.

– Pszt – súgta, és megfogta Laura karját, mire a lány is elhallgatott, és figyelni kezdett. – Hallottad ezt? – suttogta Manfréd.

– Mit? – kérdezte halkan Laura, és érezte, hogy libabőrös lesz.

– Valami morgást hallottam – mondta Manfréd.

Feszült csend telepedett rájuk, még a madarak csivitelése is abbamaradt, Ravasz pedig Manfréd lábához simulva összehúzta magát.

– Én nem hallok semmit – súgta Laura.

– Talán rosszul hallottam – gondolkodott Manfréd, de közben azt érezte, hogy valami nagyon nincs rendben.

Ekkor egészen közelről, a mellettük lévő bokor mögül ismét felhangzott a fenyegető morgás. Sokkal hangosabb volt, és nagyon félelmetes. Laura felsikoltott, Manfréd pedig talpra szökkent. A botjáért akart nyúlni, amit a tavalyi kutyatámadás óta mindig magával hord, ha az erdőbe megy. De most riadtan tudatosult benne, hogy a kemény gesztenyefabot nincs itt: Lauráéknál hagyta, a kerítésnek támasztva.

„Ilyen nincs – gondolta Manfréd. – Nem történhet meg ugyanott, ugyanaz!” Ám az a valami ismét morgott, és a bokor ágai megmozdultak. Manfréd lába földbe gyökerezett, mozdulni sem mert.

– Gyere, Laura, gyorsan. Állj mögém, és készülj fel a futásra.

Laura engedelmeskedett, Manfréd mögé lépett, és maga elé húzott kezeivel a fiú hátához bújt.

– Mi lehet ez, Manfréd? Megint az a szörnyeteg kutya?

– Nem tudom – felelte a fiú. – De bármi is az, megküzdök vele. Nem hagyom, hogy bántson téged, ne félj.

Ebben a pillanatban az a valami megmozdult a bokor mögött, felágaskodott, és rájuk vetette magát.

 

Medox alig várta, hogy megszólaljon végre az óra végét jelző csengő. Szerette a matematikát, de ezen a ragyogó napsütéses tavaszi délelőttön szívesebben lett volna az iskolaudvaron, ahol focizhat, vagy az óriás sakkal játszhat, vagy felmászhat a mászóka tetejére, ahonnan köveket szokott dobálni, vagy egyszerűen csak jót beszélgethet a barátaival.

Végre megszólalt a csengő, Henrik bácsi még befejezte a mondandóját, aztán szabadjára engedte a gyerekeket.

– Jössz sakkozni, Manfréd? – pattant fel Medox a székéről.

– Mindjárt – felelte Manfréd –, csak gyorsan megeszem a maradék szendvicsemet. Addig menj előre, és állítsd fel a bábukat.

Medox elsietett, Manfréd pedig elővette a fekete dinoszaurusszal díszített dobozt, amelyben az Anya által készített sonkás szendvicsek maradéka volt. Miután megette, Medox után indult az udvarra, hogy lejátsszák a szokásos napi sakkpartit. Amikor azonban kilépett a napfénybe és az óriás sakktábla felé nézett, Medoxot sehol nem látta, a figurák pedig felborítgatva hevertek a fekete-fehér mezőkön. Manfréd érezte, hogy valami baj van.

 

Medve bácsi elmagyarázta, hogyan kell felhúzni a nyílpisztolyt, behelyezni a rövid, de nagyon hegyes fém nyílvesszőket, és hogyan kell célozni vele.

– A távcsőbe kell nézni, ugye? – kérdezte Manfréd.

– Az nem távcső, hanem egy lézeres irányzék – helyesbített Medve bácsi. – Látod benne azt a kis piros pöttyöt? Na, azt kell a célra irányítani.

– Aztaaa! – lelkendezett Manfréd. – Pont úgy, mint a zombis játékban!

– Tudom is, mire lőhetnél – mosolygott sejtelmesen Medve bácsi. – Megmutatom, de ne ijedj meg.

Az épület hátsó részéhez vezette Manfrédot, ahol volt egy másik bejárat egy rejtett helyiségbe. Amikor Medve bácsi kinyitotta a nyikorgó vasajtót, Manfréd szinte halálra rémült.

 

Aztán olyan dolog történt, ami eddig még soha az Aranykő Futamok történetében: Kistigris – talán, mert elbízta magát a végére, és figyelmetlenné vált – az utolsó kanyarban kisodródott és elesett. Az Aranykő versenyek eddigi veretlen bajnoka, a legyőzhetetlen Kistigris most először életében elesett.

 

Anton azonnal reagált, áramütésként futott rajta végig a felismerés, hogy mégis van esélye. Villámgyorsan felpattant biciklijére, és puskagolyóként száguldott Kistigris felé, aki épp felállította bringáját. Anton még nem ért oda, amikor ellenfele ismét a pályán volt, de úgy vitte őt előre a lendület, hogy pár pillanattal később sikerült Kistigris mellé kerülnie. A nyári forróságban Antonról ömlött a víz, az izzadság a szemébe folyt, fáradt lábaiban és sérült karjában éles fájdalmat érzett, tüdeje zihált a megerőltetéstől, és minden porcikája megállásért könyörgött. De Anton nem adta fel. Mert a Hardy fivéreket nem olyan fából faragták, hogy bármilyen küzdelmet feladjanak. Ők a végsőkig képesek harcolni. Egymásért és önmagukért.

 

– Mindenkit lehet csúfolni, Manfréd – magyarázta Anya. – Senki sem lehet mindenben jó, és nem is kell mindenben jónak lenni. Bizony akadnak gyáva, rosszindulatú emberek, akik gúnyolódnak. De tudod, miért teszik?

– Miért? – kérdezte Manfréd.

– Azért, mert valójában irigyelnek téged. Tudják, hogy sok dologban jobb vagy náluk, és félnek tőled; félnek attól, hogy alulmaradnak. Nem akarják, hogy bármiben jobb, erősebb legyél náluk, ezért megpróbálnak kisebbé, gyengébbé tenni, megszégyeníteni.

– De miért? – értetlenkedett Manfréd.

– Mert azt látják, hogy több figyelmet, elismerést, tiszteletet és szeretetet kapsz másoktól, mint ők. Ezért akarnak gyengíteni, érted?

– Azt hiszem, igen – mondta bizonytalanul Manfréd. – De akkor mit csináljak velük? Nem verhetem meg őket csak azért, mert csúfolkodnak.

– Hát persze hogy nem – értett egyet Anya. – Tudod, hogy verekedni sosem szabad.

– Csak akkor – egészítette ki Manfréd –, ha elkerülhetetlen, és muszáj vagyok megvédeni magamat.

– Pontosan – helyeselt Anya. – De ha csak szavakkal támadnak, akkor te sem használhatod az öklödet. És nincs is rá szükség. A szavak erősebb fegyverek bármi másnál. Ha úgy érzed, hogy szükséges, védd meg magad szavakkal.